Mit reggeliztek ma?
Hm… Komolyan kérdezi? Bibi kislányunk iskolába menet előtt gyümölcsteát kért, és vajas zsemlét. Férjemmel (Csiszár Zsolt tervezőmérnök – a szerk.) mi zöld smoothie-t ittunk, a turmix uborkából, almából és spenótból készült. Bibi ezt nem inná meg. Lehet, hogy később már igen. Zsoltival egy kis kovászos kenyeret is ettünk pirítósnak, csak úgy magában, minden nélkül. Szeretem a jó kenyér ízét. Elkezdtük a nagyböjtöt, ma van hamvazószerda.

Erre vonatkozott a kérdés.
Akkor már értem. Fontos számunkra a hit, a hagyomány. Néha a hit a mi oxigénünk. Régóta tartjuk a nagyböjtöt is, nem okoz nehézséget elhagyni a húst, idén még azt is vállaltuk a férjemmel, hogy a böjt negyvenhat napja alatt alkoholt sem iszunk, édességet sem eszünk. Ráadásul mindketten sportolunk, atléták vagyunk, kitartók, alapvetően szeretjük a kihívásokat, a böjti visszafogottságot is. Jó érzés megtisztulni. Lelkileg, fizikailag is.

Maga a házasság is kihívás.
Egy jó házasság sok belső munkával jár. Férjnek is, feleségnek is. És ez nagyon intim dolog. Én hiszek abban, hogy ha az egymáshoz tartozás igazi, akkor a házastársak leküzdenek esetleges nehézségeket is.

Azt olvastam, ön kétszer elvált…
Egyszer.

Az első házasságát nem, de a másodikat templomban kötötte. Szeretnék is gratulálni, mert a közösségi médiában láttam, hogy nemrég ünnepelték a tizedik évfordulójukat.
Rózsalakodalomnak mondják. A hagyomány szerint ekkor virágzik pompájában a házasság.

De túl vannak az ominózus hetedik éven, amikor közmondásosan be szokott ütni a krízis. Önök hogyan ­vészelték át?
Nem volt krízis. Mindketten őszinték vagyunk, ezzel megtiszteljük a másikat.

Azért az elképesztő történet, ahogy megismerkedtek.
Egy hidegkamrában történt, hidroterápiás kezelésen voltunk, a sport miatt. A levegő hőmérsékletét mínusz száztíz fokra hűtik le, három-négy perces kezelések ezek, nem fagyunk meg közben. Egy szál fürdőruhán és egy maszkon kívül semmi más nincsen az emberen, csak a szemét látjuk a másik arcából. Én korábban érkeztem, Zsolt az időpontjához képest később, így alakult, hogy egyszerre mentünk be a kamrába. És amikor belenéztem a szemébe, belém nyilallt, hogy én ezzel az emberrel le tudnám élni az életemet. Beszélgettünk, és Zsolti egészen addig nem ismert meg, amíg be nem mutatkoztunk. Édesapja óriási operarajongó volt, anyukája meg nyomon követte a pályafutásomat, és folyamatosan mesélt rólam a családban. Nekem pedig negyvenévesen esélyem nyílt megismerkedni olyasvalakivel, aki elsőre nem ismert fel.

Mint a mesében.
Úgy. Én kristálytisztán tudtam, milyen férfit szeretnék egy életem végéig tartó házassághoz. De akkor már el voltam keseredve, hogy ilyen férfit biztosan nem fogok találni, mert senki nem tud majd önmagamért szeretni, úgy néznek rám, mint aki a szakmájában elért mindent, amit lehetett, ismeri ország-világ. Ki mellett gyengülhetek el? Ki fogja bennem meglátni a sebezhető, a néha kishitű „kis Erikát”? Ilyen férfi nincs, gondoltam akkor. És lett.

Gyenge, sebezhető, kishitű – nem is gondolná az ember. De mindnyájan hordozunk sebeket a gyerekkorunkból. Ha jól tudom, önt is eléggé megviselte a szülei válása.
Igen. Úgy kilenc-tíz éves koromban volt egy időszak, amikor úgy éreztem, nem jó a családnak, ami otthon zajlik. Senkinek sem jó. Utólag már tudom, hogy az anyukám és az apukám közti „felnőttelakadások” erősen befolyásolták a kitörési vágyamat a kisvárosi létből. Kiskunhalason nőttem fel, a mai napig imádom a várost, de el kellett mennem onnan.

Hordoz haragot magában bármelyik szülőjével szemben?
Nem, mert idővel megértettem, hogy nem tudták kezelni a helyzetüket. Mi pedig, a gyerekeik, nem tudtunk segíteni nekik. Amikor elváltak, én már huszonöt éves voltam, tapasztaltabb, de akkor is fájt a döntésük. Amikor értesültem arról, hogy elválnak, Stuttgartban éltem, ott hívtak fel a szüleim. Alig bírtam tartani a kezemben a telefont. Gyenge lettem, védtelen. Szétmentek a szüleim, eladták a házat, ami a családot is jelentette, elvesztek a gyerekkorom helyszínei. Az én családi biztonságom kapott egy ütést. Nagyon rosszul érintett, pedig akkor már önálló egzisztenciám volt.

Már tizenkilenc éves korában szerződtette a Magyar Állami Operaház, ahol így ön lett minden idők legfiatalabb magánénekese. Akkor egyetlen áriát tudott, az egyik legnehezebbet, az Éj királynőjét. Hogyhogy?
És azt sem tudtam végig. De azért azzal felvételiztem az Operába, mert azzal készített fel dr. Maday Lilla, az első mesterem. Még gimnazistaként egy esküvőn énekeltem egy Demjén Rózsi-számot Kiskunhalason, ott volt Lilla néni is, odajött hozzám, hogy „tudod te, mi van a torkodban? Te lehetnél a világ első számú Éj királynője!”

Egyetlen Demjén-szám alapján?
Igen, fantasztikus hallása volt. Én pedig vállalom, hogy nem tudtam, ki az az Éj királynője. Atlétikai bajnoknak készültem, nem operaénekesnek. Lilla néni ráérzett, hogy mivel motiválhat igazán, azzal, hogy én a világ legjobbja akarok lenni valamiben.

Hányszor énekelte az Éj királynőjét?
Színpadon, jelmezben ötszázszor. Edita Gruberová több mint kétszázszor énekelte, korábban – tudtommal – ez volt a csúcs. Bár nem a számokon múlik a siker, hosszú évekig én voltam ebben a szerepben a legkeresettebb az egész világon, és így lett ötszáz fellépésem. Utoljára 2015. június 9-én énekeltem. Sajnos nem Budapesten, mert bár mindig makkegészséges vagyok, pont akkor betegedtem le. Ezért aztán Tajvanon énekeltem az ötszázadikat, éppen a születésnapomon. A végén be is tolták a születésnapi tortát a színpadra, és kaptam egy kézzel készített napernyőt.

2015-ben énekelte utoljára az Éj királynőjét, és állította takaréklángra a karrierjét…
Takaréklángra, úgy látja? Pedig rengeteget dolgozom azóta is.

Arra gondolok, hogy 2015-ben került Bíborka nyílt örökbefogadás során a családba. Ha jól tudom, Bibi ugyanazon a napon született, amikor az ön édesapja meghalt.
Igen, és a férjemmel isteni jelnek vettük, hogy ő lesz a mi lányunk, ez és más körülmény is annyira arra utalt, hogy Bibi nekünk született.

Úgy tudom, a születése után újra kellett éleszteni.
Így van, s rövid időn belül teljesen jól volt. Egyébként emiatt kerültek ki a képből többen, akik előttünk lehettek volna az örökbefogadási sorban. Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány vezetője, akihez segítségért fordultunk, azt mondta, szinte esélytelenek vagyunk, hogy közel negyvenöt évesen csecsemőhöz jussunk, hiszen az örökbeadók nagy százaléka fiatal örökbe fogadó szülőket szeretne. Végül mégis regisztrált bennünket, de csak azért, mert ő is kiskunhalasi, és földimként nem akart elutasítani. Semmit nem ígért. A regisztrálás után Zsoltival mennünk kellett volna valami protokolláris eseményre, de mondtam neki, hogy üljünk inkább be egy kocsmába. Két korsó sör mellett zokogtam, hogy belőlem soha nem lesz anyuka.

Mégis lett. Hogyan sikerült?
Ez a mi különleges történetünk, ami csakis ránk tartozik. Annyit mégis elmesélhetek, hogy Bibi szülőanyukájának végtelenül hálásak vagyunk. A szülést követően jó emberek jó tanácsának köszönhetően felhívta a Bölcső Alapítványt, és elmondta Budavári Zitának, hogy ő egy negyven feletti, tapasztaltabb, jó egzisztenciával rendelkező párnak szeretné örökbe adni a gyerekét, akik elfogadják, hogy a kislányt újra kellett éleszteni. Ez két nappal azután történt, hogy mi az alapítványtól leforrázva távoztunk. Minden tökéletesen illett ránk, Zita majdnem elájult, hogy mi leszünk az egyetlen kivétel a két évtizedes praxisában. Amikor az örökbeadás és örökbefogadás megtörtént, és már búcsúzkodtunk, azon töprengtem, megölelhetem-e az anyukát, de ő megelőzött, és megkérdezte, megölelhet-e. Összeölelkeztünk, mélyen belém égett az a pillanat, sosem fogom elfelejteni. Megköszönte, hogy otthont és családot adunk annak a kis életnek, akit ő hozott világra.

És nem féltek, hogy az oxigénhiány esetleg maradandó károsodást okozott Bibinél?
Annyira egyértelmű volt, hogy Bíborka ránk várt, minket választott szüleinek, hogy fel sem vetődött, hogy ne fogadjuk örökbe. A férjem azt mondta, ha azt adta a Jóisten, hogy lesz valamilyen szövődménye az oxigénhiánynak – ezt ugyanis csecsemőkorban sokszor nem lehet még tudni –, akkor is szeretjük őt, akkor is a mi kislányunk. Nagyon különleges hármast alkotunk a férjemmel és Bibivel, olyan erős szimbiózisban élünk, ami leginkább csak két ember között tud kialakulni.

Lenne még itt helye bárki másnak? Úgy értem, akarnak még örökbe fogadni gyereket?
Tervben van, de nálunk elsődleges szempont a már létező szülő-gyerek viszony védelme.

Azt értem, hogy mint feleség és édesanya teljesen normális életet él, mint bárki más. És mint operadíva?
Díva? Én nem vagyok díva. Nekem ez nem megy. Én Miklósa Erika vagyok. Egy ember, aki tisztában van vele, mit kapott a Teremtőtől. Van egy erős hivatástudatom, sorstudatom, ami azt a felelősséget helyezi rám, hogy nekem erőt kell adnom az embereknek, és példát mutatnom mindenféle szempontból. Ez több az operaénekességnél, ezért sem véletlen, hogy ma már társadalmi projektekkel is foglalkozom.

Valóban, alig több mint egy éve ön lett az elnöke a MOL-ÚJ Európa Alapítvány kuratóriumának. Felelősségteljes feladat, mennyi elfoglaltságot jelent?
Sokat. Szerencsére fantasztikus kollégák segítik a munkámat. Ez a közhasznú alapítvány egyrészt átveszi a MOL társadalmi felelősségvállalási tevékenyégeit, másrészt közérdekű feladatokat is ellát a tehetséggondozás, kultúra, egészségügy, közösségfejlesztés, környezetvédelem és a sport területén. Az alapítvány közfeladata olyan együttműködések, közösségi megnyilvánulások támogatása, amelyek fontosnak tartják a fenntarthatóságot, az innovációt,­ nem alkalmi megnyilvánulások, projektek, hanem meghatározók, visszatérők. A kuratórium elnökeként nyilván adminisztratív feladataim is vannak. Meg kellett tanulnom ezeket is. Kicsit jogilag is „kiképeztek”. Szeretem tisztességgel képviselni az ügyeket, és ha valami probléma adódik, mindjárt a megoldásra koncentrálok.

Soha nem blokkol le?
Egyedül a butaság az, ami kikészít. Idegesít. Nem tudok mit kezdeni vele. Márai Sándor, az egyik kedvenc íróm szerint az igazi butaság meglehetősen veszélyes, reménytelen és feloldhatatlan. Azt hiszem, teljesen igaza van.

A személyét érő kritika leblokkolja?
Nem. Ha jogos észrevételt kapok, azt komolyan veszem, és igyekszem tanulni belőle. Valószínűleg ezért is lennék jó válságmenedzser, mert semmilyen véleménytől nem ijedek meg. Azt vallom: nincs rossz vélemény, esetleg csak fájó. Lehet, hogy kisírom magam miatta, de aztán képes vagyok belegondolni, hogy hol hibáztam, és hogyan csinálhatom jobban. Nem szeretek haragot vagy sértettséget hordozni magamban. Ehhez mindenképpen szükség van arra, hogy tiszteljem a másikat még akkor is, ha nem értünk egyet.

Pedig akár fenn is hordhatná az orrát, és játszhatná „a végzet asszonyát”.
Már miért is gondol ilyesmit? Azt én sosem játszom. Nevetségesnek is tartanám magam. Nekem a természetesség a természetem. Akkor vagyok önazonos. A végzet asszonya elérhetetlen, én viszont elérhető vagyok. És elérhetőnek is kell lennem, hiszen a kultúra, a közösségek szolgálatát vállaltam. Bármikor meg tudnék válni a színpadtól, ha úgy hozná a sors. Én már nem gyarapítani, hanem átadni szeretném azt a tudást és tapasztalatot, amire szert tettem. Ha majd egyszer saját iskolám lesz…

Van ilyen terve?
Van bizony, és nagyon jól állok a megvalósítással. A jövőt szeretném segíteni, a jövő pedig a fiatalokban van.

Fotó: Zsólyomi Norbert