A kamaszkoron éppenhogy túl, de a húszas évein még innen. A pattanások már elmúltak, vagy múlóban vannak, ám ajka fölött a pihék már erősödnek. Szakálla még nem serked, de a pillantása hol rejtve, hol nyíltan meg-megáll a lányokon. Ártatlanok, akik szeretnének romlottak lenni, de épp az ártatlanságuk nem engedi.
Gyurkovics Tiborral álltunk egyszer a Mészáros utca sarkán. A villamosmegállóban nagy csapat fiú tömörült. A zsivajgásból időnként férfias röhejek csapódtak a krisztinavárosi templom falának. A közeli gimnáziumból jöttek a csapatok.
– Kis bikák – mondta valami apás szeretettel palástolt éllel az akkor már idős író –, még ártatlanok, de nézze meg őket néhány év múlva!
– Irigykedik? – kérdeztem.
Nevetett.
– Nem, csak lányos apa vagyok…
Hát ezek a fiúk meséltek. Én meg figyeltem.
Éjszakai busz, a csuklórészben állnak, ketten. Kis stepszli fiú az egyikük, a másik jó fejjel magasabb nála. Lányokról lehet szó, egyetlen név merül föl, Lóri. A magasabb magyaráz. Valami sérelme lehet, később ki is derül, hogy mi.
– Lórinak hívják, érted, már ez se normális. A papagájokat nevezik Lórinak, neki meg Lenke a rendes neve. Elhiszem, hogy utálja, kimondani se lehet, Lenke, Lenke, a húgom, amikor meghallotta, kivágta: Esztelenke, de nem bántottam, mert legalább szellemes. De a Lóri az kész gáz.
A kisebbik fiú laza, kérdezne is, nem is, mint akit valójában nem érdekel az egész, csak hadd mondja szegény haverja. De azért megkérdi:
– Jártok még?
– Gőzöm sincs. Eljött a Homiba, hallgatott egy sörrel a kezében, aztán azt mondta, hogy azért nem jár velem, mert az a krapek összetörte a szívét.
– Milyen krapek? Ismered?
– Honnan ismerném? Ki tudja, kit szedett össze.
Azt mondtam neki, de az ő volt, ő törte… és hát én nem fogom összetörni… szóval, hogy nem törném össze.
A szívét. Erre se mondott semmit, csak elment. Most itt állok… És az milyen, hogy ő meg az enyémet törte össze?
A kis stepszli teljesen átérezhette a dolgokat, mert kigyúlt, mint egy hirtelen felkattintott biciklilámpa.
– Te, én úgy jöttem ki ebből a Mariann-dologból, hogy felkeltem magam, és minden hajnalban elmegyek futni. Az elején belehaltam. Most már nem. Futok vagy öt kilométert, néha többet. És nem eszem süteményt.
– Hogy jön ide a sütemény?
– Hát szeretem. És ha otthagynak, tömöm magamba. Tudod, mennyit lehet felszedni egy hét alatt?!
Hallgatnak. A kisebbik, megfogalmazván a tanulságot, még megszólal:
– Egy lehetőséged van, erre rájöttem. Hogy csak agyban és magadon. Magadon kell dolgoznod. Rendbe tudsz jönni…
A két másik fiúval egy négyes ülést foglaltunk el a zónázón. Az ablak mellett ültem, ők egymással szemben a szélen. Összehajolva beszélgettek. Egyikük babaarcú, talán ezt akarta ellensúlyozni gyéren nőtt szakállával. A barátja térdig lógó üleppel cipelte a nadrágját, minden pillanatban félni lehetett, hogy lecsúszik róla. De nem csúszott. Hogy miért nem? Amikor leültek, kiderült. Levette a zakóját. A gatyát hosszú, színes nadrágtartó fogta. A babaarcú nyitott. Nyilván valami gondolatmenetet folytatott.
– Sose fogom megérteni őket. Felfogod? Mesélek neki napokig, már anyám apjánál tartunk, aki légiós is volt, baromi izgalmas történet, élvezi, aztán elmúlik két nap, és lelép valaki mással.
A nadrágtartós megértően bólogat. A másik folytatja:
– Mondjuk, nem kéne meglepődnöm. A haverom mesélte, hogy fogadott vele egy lány egy bécsi szeletben, hogy ha akarja, bármikor lecsapja a barátját, aki masszívan járt egy lánnyal. Nem hitte el. Aztán kapott a csajtól egy sms-t, hogy lógsz nekem egy vinersniclivel.
A nadrágtartós fáradtan hátradől. Unott, vagy csak úgy tesz, mintha az lenne, ki tudja. Ránéz a babaarcúra.
– Te, mér’ muszáj nekünk mindig a csajokról beszélni…?