Talán csak egy hajszál választja el, hogy felkerüljön a franciaországi turisztikai csúcstartók közé, Párizs, a Côte d’Azur vagy Bretagne mellé. De mintha Montpellier nem is vágyódna igazán a „nagyágyúk” közé: őrzi régi titkait, és ha az ember beleszeret, úgyis visszatér majd egyszer ebbe a szívet-lelket gyógyító városba.

Párizsból TGV-vel érkezünk, kissé meggyötörve: bár a francia vasúthálózat királynőjének, az óránként ötszázvalahány kilométerrel is száguldani képes vasparipának csupán három órába telik, hogy Párizsból elrepítsen ide, Okcitániába, a franciául Occitanie-nak nevezett régióba. A mesés hangzás történelmi városnevek sorát vetíti elénk: közel van Toulouse, Nȋmes, Carcassonne, sok kisebb-nagyobb település, ahol szembejön a történelem. Nehéz megérteni az itteni lakók büszke tartását anélkül, hogy ne ismernénk a katharok, vagy más néven albigensek történetét, akik a 12. században jórészt errefelé éltek, eretnekként bélyegezték meg őket, és önként mentek a tűzhalálba, hitük védelmében.
Montpellier-ben biztosan érzékeljük, mit jelenthetett a maga korában XIV. Lajos hatalma, a neki szentelt Porte du Peyrou nevű diadalív árnyékában: az 1691-ben emelt emlékmű a Napkirály dicsőségét volt hivatott hirdetni örök időkre – elkészülte után biztos, ami biztos alapon rendeletet is hoztak, hogy a tizenöt méter magas, a város legmagasabb pontján, ötvenkét méterrel a tengerszint felett emelt építménynél magasabb épület már nem készülhet a városban. Igaz, a szerencse forgandó, a király 1688-ban készült lovas szobrát a francia forradalom idején összetörték, de 1838-ban újraöntötték, és visszaállították régi helyére. A Napkirály emléke előtt mintha az időjárás is fejet hajtana: azt mondják, a város egy évben több mint kétezer-ötszáz órányi napsütést élvez (ezzel a negyedik helyet viszi el Franciaországban Marseille, Korzika és Nizza után), ugyanakkor a kánikulát a tíz kilométerre lévő Földközi-tengerről érkező fuvallatok enyhítik. Mindenesetre első esténken, amit egy szelíd gesztenyefa árnyékában található kis fogadó kertjében töltünk el, már elkel a pulóver, az októberi esték itt is hűvösek. Vívódunk a kagyló és a francia sólet, a cassoulet között: a vitát Made­laine, a tulajdonos felesége dönti el.
Csípőre tett kézzel áll meg az asztalunk mellett, pergő nyelvű franciaságából annyit biztosan megértünk, hogy cassoulet-t Carcassonne-ban illik enni, ott a fehérbabból, malachúsból, és ki tudja még, milyen csodafűszerekből készülő egytálétel szinte kötelező fogás. Így hát kagylót rendelünk: hatalmas öntöttvas lábasban érkezik az étel, szerencsére r betűs hónapban vagyunk, kagylót enni melegben, májusban, júniusban, júliusban és augusztusban tilos, magyarázza Madelaine, aki jólesően figyeli, mennyire ízlenek nekünk a fűszeres lében feltálalt tenger gyümölcsei. Közben igyekszünk felidézni a kötelező tudnivalókat a városról, leginkább a 16. században élt François Rabelais emlékét, aki tulajdonképpen az első pszichiáter lehetett a földön, és sok történész a francia irodalom megszületését is neki tulajdonítja.

Éljetek vidáman!

Montpellier első írásos említése 985-ből származik, egy nemesembernek volt olyan szerencséje, hogy birtokot nyert a környéken. Voltak itt spanyol hódítók is, de végül Franciaország vásárolta meg a területet, amely ezután gyors fejlődésnek indult. Ide érkeztek nagy mennyiségben a keleti fűszerek és gyógynövények, ez utóbbiból a lankás dombokon is sok termett, így aligha véletlen, hogy már a 13. században híre ment a település orvosságainak és csodadoktorainak. 1239. október
26-án IV. Miklós pápa bullájában engedélyezte, hogy egyetem jöjjön itt létre, így Montpellier azzal büszkélkedhet, hogy a világ egyik legrégibb egyetemi városa. Tanult és tanított itt Petrarca, sőt, Nostradamus is. És persze François Rabelais, aki pap volt, és orvos, a legnagyobb francia humanista reneszánsz író: állítólag elsősorban azért írta mulatságos regényeit, hogy gyógyszerként felolvassa búskomorságban szenvedő betegeinek. Így hát nemcsak a gyógyfüvek felhasználásának, a purgálásnak, azaz a beöntésnek és az érvágásnak, hanem lelki bajoknak, a depresszió és a melankólia szavakkal való gyógyításának is úttörője és mestere volt. „Éljetek vidáman!” – ez volt a jelmondata, de fennmaradt egy másik híres mondása is: „Evés közben jön meg az étvágy.”

Virágos villamosok

És mintha a város megfogadta volna a jó tanácsot: négy fő vonalán guruló villamosainak dizájnját a híres divattervező Christian Lacroix tervezte, a színes virágokkal, ábrákkal díszített vidám kocsikkal az egész várost bejárhatjuk. A Place de la Comédie-n kezdjük reggelente a klasszikus tejeskávéval, a café au lait-vel és a helyben sütött croissant-nal, közben gyönyörködhetünk a meglepően korán kelő diákok színes kavalkádjában: az Erasmus-program keretében majdnem ötvenezer diák és kutató tanul itt, legtöbben az orvosi karon.
A 14. században épült kolostort sokszor átépítették, mire megkapta az orvosi fakultás. Az oktatás nap­jainkban már nem itt folyik, de itt van még az egyetem díszterme és az orvostudományi és anatómiai múzeum.­ Ha megborzongunk a sok, inkább kínzóeszközre emlékeztető orvosi „műszertől”, vigasztalódjunk a majdnem hathektáros Jardin des Plantes-ban, amely az ország legrégebbi és legnagyobb botanikus kertje. Még IV. Henrik idejében (1553-ban született, 1610-ben gyilkolták meg, a francia történelem sem mindig leányregény) hozták létre, az orvostanhallgatóknak termesztettek benne gyógynövényeket, ma háromezer különlegességgel büszkélkedhet. Nem maradhat ki a városnézésből természetesen az Esplanade, amely számos díszkúttal és antik szoborral büszkélkedhet, és ráadásul a végén rábukkanunk a híres Citadelle nevű erődre, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra, a tengerre és az Alpokra. A Musée Fabre az adományozó festőművész nevét viseli: Raffaello, Rubens, Veronese műveivel (vagy az ő hatásukra készült festményekkel) büszkélkedhet. De a legcsodálatraméltóbb építmény sokunknak a 18. században épült vízvezeték, a Saint-Clément Aqueduct: nyolcszáznyolcvan méter hosszú, és két sor ívével megkapó látvány, a Saint-Clément-szökőkútból vették a vizét, amit innen osztottak el a városi mosodák és Montpellier szökőkútjai között.
A rohamosan fejlődő turizmus amúgy sok meglepetéssel szolgál itt is. Szervezett túrán nézhetjük meg például az egyik belvárosi ház alagsorában feltárt mikvét, a rituális fürdőt, az egykor itt élő népes zsidó közösség kevés megmaradt emlékének egyikét. És ha nagyon elfáradtunk a domboldalra kapaszkodó óváros girbegurba utcáin való sétafikálásban, jöhet a villamossal megközelíthető tengerpart, ahol megcsodálhatjuk még az itteni lagúnákat, a költöző madarak kedvenc állomáshelyeit. És élvezhetjük persze a simogató napfényt, amely bőven jut nekünk is Montpellier többezernyi napos, vidám órájából.

„Öcsi” az út szélén

Ha vasgolyót vagy színesre festett, úgynevezett célgolyót látna az út mentén, nehogy játékos kedvében felkapja valamelyiket, mert felháborodott franciák kiabálnak majd utána: lehet, hogy több órányi pétanque-mérkőzésüket rontotta el. A pétanque játszható egyéniben (egy játékos egy játékos ellen, játékosonként három golyóval), duplettben (két játékos két játékos ellen, három-három golyóval) és triplettben (három játékos három ellenjátékossal, két-két golyóval). Az győz, aki a legközelebb tudja vinni golyóit az „öcsinek” becézett célgolyóhoz. Ugyancsak különös, errefelé népszerű sport vagy játék a csörgődobbal, vagyis tambourine-nal játszott, teniszre emlékeztető szabadidős elfoglaltság, amit valamikor a várfalak tövében játszottak a gyerekek.

Fotó: Getty Images, Unsplash / Natha Cima, Profimedia.hu

Galéria | 3 kép