Mióta elindult, nyolc év telt el, és Rita többek között járt a halottaikkal együtt élő indonéz toraja törzsnél, követte Buddha lábnyomát Srí Lankán, de megmászta bolygónk egyik legveszélyesebb vulkánját, a Kawah Ijent is.
Mindeközben harmadmagával dokumentumfilm-sorozatot készített és könyveket írt, ma már feleség és édesanya is, aki azt tervezi, újra az indonéz szigetvilág lesz az otthona, hiszen a világjárvány előtt a kis család Balin rendezte be az életét.
Sokan feltették már a marketingmenedzsment szakirányon végzett közgazdásznak a kérdést, milyen válság történt az életében, hogy világgá ment. Rita ezen mindig elmosolyodik.
Ahogy mondja, az állandó rohanás, a meetingek, a megfelelni akarás nyomása alatt egyszer csak megállt, és a tükörbe nézett: Valóban ezt akarom? Hogy szó szerint elmenjen mellettem az élet?
Őszinte volt magához, hátat fordított korábbi életének, és elhatározta, úgy fog elutazni egyedül, hogy nincs semmi mása, csak ideje.
Élete első igazi hátizsákos utazásának célpontja Srí Lanka volt. Az út során nemcsak a végtelen szabadságot tapasztalta meg, de azt is megtanulta, hogy egyedül sem kell félnie, és hogy bátran hihet magában, a megérzéseiben, ráadásul szóló utazóként a helyiekkel is sokkal könnyebb kapcsolatot kialakítani.
Sorsfordító kompút
Még megvolt a munkája Budapesten, és épp Thaiföldön töltötte szabadságát, amikor Szuratthani és Ko Phangan szigete között utazott a kompon. Elmerülve figyelte, ahogy a nap alábukik a tengerben, és miközben a vörös és a narancs árnyalataiban gyönyörködött, arra gondolt, otthon vajon miért nem hajózott soha, hiszen ott lakott a Duna mellett.
Miközben ezen morfondírozott, maga körül látta a rengeteg hátizsákos turistát, akik hónapok óta úton voltak már. Ott értette meg, hogy így is lehet élni: kötöttségek nélkül. Átgondolta, hogy a saját körülményeit figyelembe véve milyen lehetősége nyílik változtatni. Hamarosan eldöntötte, eladja a hitellel terhelt lakását. Bár ezenfelül konkrét tervei egyáltalán nem voltak, attól nem tartott, mi lesz, ha feléli a tartalékait, hisz mindig is sokat dolgozott. Az Angliában korábban kemény munkával töltött évek megtanították arra, hogy a jég hátán is megéljen, bízzon a képességeiben, merész legyen. Úgy kalkulált, hogy ha az utazásai végén semmije sem marad, majd beáll valahová dolgozni abban az országban, ahová épp tart.
– Kétségtelen, hogy akkor indultam útnak, amikor már erős vágy élt az itthoni fiatalokban, hogy külföldre menjenek, világot lássanak, csak épp a legtöbben nem tudták, hogyan tehetnék ezt meg. Amikor feladtam a korábbi életemet, és kendőzetlenül megosztottam a közösségi médiában világutazó életvitelem tapasztalatait, pillanatok alatt tízezres olvasótáborom lett, mert rengetegen akarták tudni, hogyan boldogulok, és mi lesz ennek a merész húzásnak a vége. 2015-ben aztán a Petőfi rádió népszerű Talpra, magyar! című műsorától megkerestek azzal, hogy hetente egyszer jelentkezzek be, és meséljek a hallgatóknak. Így indult el A sárga ruhás lány című blog karrierje.
Amit magunkkal cipelünk
Mikor már hónapok óta országról országra utazott, egyszerűen elfáradt, és csak arra vágyott, hogy pihenjen egy kicsit a tengerparton. Mivel nem akart szállásra költeni, házőrzési lehetőséget keresett. Így került Balira, egy apró halászfaluba, Amedbe. Egy holland hölgy ingatlanát és állatait kellett felügyelnie az óceánparttól ötven méterre. Az első napokban megismerkedett a szomszédokkal, akik készségesen segítettek, ha szüksége volt valamire, sokszor áthívták magukhoz kávéra vagy pattogatott kukoricára.
Akkoriban a szigeten járvány pusztított a macskák körében, amiről Rita nem tudott. Az egyik cicát napok óta nem látta, hiába kereste, szólongatta, csak nem jött haza. Ezután több furcsaságot is észlelt, de nem vette komolyan, amíg a második macskát holtan nem találta a fürdőszoba kövén. Borzasztó élmény volt, először azt sem tudta, mihez kezdjen. Végül Wayant, a szomszéd férfit hívta, hogy jöjjön segíteni. Jött is, és közösen eltemették a szegény állatot. Aztán valami nagyon érdekes dolog történt: a férfi ötszáznegyven forintnak megfelelő rúpiát kért Ritától, és beledobta a cica sírjába, mondván, szüksége lesz a pénzre, hogy rizst tudjon venni magának a túlvilágon.
Ezek voltak Rita kezdeti benyomásai, amelyek meghatározták Indonéziával kapcsolatos viszonyát. Az országot végül annyira a szívébe zárta, hogy Balin telepedett le, megtanulta az indonéz nyelvet, és beleásta magát a helyi népek történetébe. Amikor egy hazai utazási iroda azzal kereste meg, hogy kísérjen utakat Balira, megértette, hogy a tudása, tapasztalata másnak is hasznos lehet. Így született meg az első könyve.
– Először egyéni utazás szervezéséhez szükséges tanácsokkal segítettem a hozzám fordulókat. Az országban eltöltött sok év alatt szerzett tapasztalataimba az is beletartozott, hogy fejből tudtam a repülőjáratok menetrendjét, ismertem az időjárási viszonyokat, így naprakész voltam abban, mikor a legjobb utazni, hol érdemes megszállni, vagy milyen körülmények várnak egy adott szigeten. Az évek során elindítottam egy egyéni vállalkozást saját webáruházzal, ami állandó, részlegesen passzív bevételhez juttat. A szabadúszó életmód során hozzá kell szokni ahhoz, hogy van olyan időszak, amikor nincs bevétel, de olyan is, amikor akad pénz, és nem is kevés. Egy ázsiai országban az ember persze kevesebből is megélhet, mint Magyarországon. Amikor utazunk, egyébként sem költünk annyit felesleges dolgokra, mint otthon, hiszen mindent tovább kell vinni, és ki akarna állandóan rengeteg holmit cipelni? Az utazás nagyon jól leképezi a való életet, és megmutatja, mi számít igazán. A tárgyak nem fontosak, vagy ha mégis, akkor bizony vinni kell őket a hátunkon, akár egy életen át. Persze ez az életmód nagyon sok lemondással is jár. Tönkremennek kapcsolatok, nem veszek részt családi ünnepségeken. Nincs rendszeresség, rutin az életemben. De akkor miért szeretem? Azért, mert szabad, és szabadnak lenni a legjobb érzés a világon. Sokat gondolok az utazás kezdetén feltett kérdésekre: Mi lesz, ha elfogy a pénzed? Elfogyott. Mi lesz, ha baj ér? Baj ért, kiraboltak. Mi lesz, ha családod lesz? Lett, folytatjuk tovább. Az életvitelszerű utazás nem való mindenkinek. De ha az ember boldog szeretne lenni, akkor elsősorban azt kell megtalálnia, mi az, amit ingyen is csinálna, ha a pénz nem számítana. Másodsorban pedig azt, mi az értéke mások számára. Ebből érdemes teremteni, hiszen ez gazdagít leginkább majd bennünket is.
Keleti mesék
Rita nem tagadja, a világjárvány teljesen keresztülhúzta a számításait. Épp hogy sikerült férjével és a kislányukkal a közös életüket Indonéziában kialakítaniuk, amikor haza kellett utazniuk Magyarországra, és a szigorítások miatt a mai napig nem térhettek vissza a szigetországba.
Ráadásul tavaly nyáron, miután megérkeztek Budapestre egy hosszan tartó lakóautós utazásról, Mexikóból, traumák sorozata várt rá itthon.
– Nehéz időszak volt, nem utazásra alkalmas. Próbáltam valamibe belekapaszkodni, jobban lenni, gyógyulni, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hol és mikor voltam igazán boldog. Elővettem a jegyzetfüzeteimben lapuló történeteimet, amiket azelőtt csak részben vagy sosem publikáltam, és visszautaztam velük a korábban meglátogatott helyszínekre. Az írás terápia volt, és az elmúlt évek lezárása.
Ahogy Rita mondja, rengeteget változott útközben, de nemcsak ő, hanem a nézetei is. Például az Indonéziában töltött időszak során elkerülhetetlen volt, hogy a halállal közelebbi kapcsolatba kerüljön, hiszen a természeti népek helyi szokásaihoz, kultúrájához ez szorosan kapcsolódik. Az elmúlás itt általában nem szomorú dolog, hanem az élet szerves része.
A toraja törzs tagjainak számunkra bizarr szokásaihoz tartozik például a „ma’nene”. A hagyomány annak ellenére is képes volt fennmaradni, hogy a keresztény vallás beköszöntött a toraják mindennapjaiba. A ma’nene egy olyan rituálé, amelyben a korábban elhunyt családtag testét kiveszik a koporsóból, megtisztítják, átöltöztetik, a haját megfésülik, majd visszahelyezik a nyughelyére. Nehéz elképzelni, hogyan történik ez, hiszen a csontok egy idő után darabokra hullanak, de a toraják egyedi temetési szokásainak és halottaikkal való bánásmódjuknak köszönhetően a test egyben marad.
– A helyiektől nemcsak egy teljesen más világszemléletet, elfogadást, békességet, alázatot tanultam, de én magam is megpróbálok az egyszerűségre törekedni, és nem folyton a jövőm miatt aggódni. Itthon ez utóbbi valamiért nehezebb, mert nagyobb a zaj, a kötelező társadalmi normák visszhangja. Ott könnyebb elmerülni a jelenben, és csak az adott pillanatra, napra figyelni. Hiszem és vallom az ausztrál őslakosok nézetét: mindannyian látogatóként érkezünk a Földre, csak átutazók vagyunk itt. Feladatunk, hogy megfigyeljünk, tanuljunk, növekedjünk, felfedezzünk és éljünk. Aztán mind hazatérünk. Én e szerint próbálok élni, és így nevelem a kislányomat is.
Fotó: Családi archívum, Harmincz Rita
