Kicsit izgatottnak tűnsz…
Most jött egy levelem az adóhivataltól. Ettől mindenki megijed, de nekem nem pénzügyekről írtak, hanem egy dolgozójuk osztotta meg velem a történetét, csak céges borítékban adta fel.
Ezek szerint kapsz még üzeneteket, pedig tavaly befejezted a rovatodat, ami talán a magyar sajtótörténelem leghíresebb női rovata volt. Azt mondtad, most jött el a vége, nem folytatod. Viszont nem magyaráztad el az okokat.
A siker alapja az olvasói bizalom volt, amiért nagyon hálás vagyok minden levélírómnak. Hatalmas a lefojtott közlésvágy az emberekben, és ebben segített a lap. Ide meg lehetett írni, amit nem mondtak el senkinek, amit őrizgettek, amin rágódtak, amit elhallgattak.
Ennyire nincs, aki meghallgasson minket?
A figyelem, az odafigyelés nagyon ritka ajándék ma. Hiánycikk az elismerés, a jó szó, s e hiánytól sokan szenvednek, szenvedünk.
Miért hagytad abba, ha ilyen lelkesen tudsz beszélni róla?
Nem a politika az ok, bár kaptam leveleket, amelyekben ezt feltételezték, és köszönöm az aggódást, beteg sem vagyok. Két indokom van, hogy nem folytattam, az egyik, hogy a családomnak nagyobb szüksége van rám, mint eddig. Tegnap volt hét hónapos a hetedik(!) unokám, és a legkisebb lányomnak meg a férjének szeretnék segíteni, mert két kicsiről gondoskodnak
a munkájuk mellett.
Megkértek, hogy segíts, vagy te ajánlottad fel?
Ez most elvárás volt. Pályakezdésem óta dolgozom ezerrel, mint egy megszállott, mert imádom, amit csinálok. De van egy fontossági sorrendem, egy prioritási elv, ami mentén működöm: ha az öt gyerekem bármelyikével gond van, vagy az átlagosnál jobban igényel engem, akkor az újságírás és a könyvírás megvár.
Mi volt a másik ok?
Az, hogy a magazinos tanácsadás elavult műfaj. Találkoztam olyan véleménnyel, miszerint ha kérdez az olvasó, és valaki erre válaszol, az alá-fölé rendeltségi viszonyt teremt. Hogy az egyik ne oktassa a másikat, mert ez lejárt lemez…
Kérdeznek még az olvasók?
Rendületlenül jönnek az e-mailek Budapestről, Torontóból, Székelyudvarhelyről, Szegedről… és bizony kérdeznek. Egy szerzői estemen nemrég elmondta néhány barátnő, ők úgy szokták, hogy elolvassák a levelet, megbeszélik, mit válaszolnának, majd megnézik, én mit írtam. Ehhez mérten megdicsérnek vagy letolnak.
Akkor nem mindenki tartja elavultnak a tanácsadást. Mi a helyzet a férfiakkal? Ők is írtak?
A legtüneményesebb „férfilevél” – nem e-mail – egy tengerésztől jött. Amikor éjszakai szolgálatban volt a fedélzeten, folyamatosan írt nekem – gondolom, iszonyúan unatkozhatott –, végül kaptam postán egy legalább tíz centiméter átmérőjű „gurigalevelet”, ami olyan hosszú volt, hogy ha felálltam egy székre, és a fejem fölé emeltem, földig ért. Csak azt írta le, mitől boldog, és mitől érzi magát olykor pocsékul.
Szerinted figyelemre vágyott?
Naná! Mint mondtam, a figyelem, a megbecsülés hiánya századunk mély sebe. Minden ember igényli, hogy amiben ő kicsit is jó, azért dicsérjék meg.
Ha nem fogalmazódik meg, akkor legalább látsszék. Megeszem előtted jóízűen a töltött paprikádat, és te látod rajtam, ettől boldog vagyok. Sokszor ennyi is elég.
Az évek alatt változtak a problémák? Egyáltalán többet panaszkodunk ma, mint húsz éve?
A problémák ugyanazok, de a hangnem más. Ez a harmadik összetevője a döntésemnek. A negatív indulatok durvábbak, az erőszakosság egyre nő. Nagyon szeretek segíteni, ez születési hiba, hisz ez nem feltétlenül dolga egy újságírónak…
Talán azért mégsem hátrány…
Ezért fordulhatott elő, hogy a kiadóban az egész pénzügyi osztály azon dolgozott, hogy a Nők Lapjában bemutatott szerencsétlen sorsú riportalanyomnak pénzt gyűjtsünk, és mindenki megdöbbent, amikor az olvasóink több mint tízmilliót adtak össze két hét alatt. Ez csodálatos! Nem tudnám felsorolni, hány levélírómnak sikerült komoly pénzügyi adományt „összelapátolni” az évek során, de az utóbbi időben annyian írtak elképesztően kilátástalan anyagi helyzetekről, hogy egyre gyakrabban éreztem, teljesen tehetetlen vagyok. Ez nagyon megviseli a hozzám hasonlóan hiperaktív, életszerető, eredendően jókedvű embereket, el kellett engednem. Alázatot tanultam e rovattól, meg a szenvedő emberek tiszteletét, közben rájöttem, egy fecske csak egy fecske, és az én legfőbb dolgom az, hogy jó cikkeket és könyveket írjak.
Kik tudtak segíteni neked?
A férjem, aki vasoszlopként áll mellettem, és próbál vigyázni rám, néha egyházak, és azok a barátaim, tanítványaim, akik „bolondok”, mint én.
Hajlandók még az emberek gyűjteni valakinek, vagy inkább a saját bajukkal törődnek, most, a járvány után, a háború és a gazdasági válság közepén?
Ma is tapintható a jó szándék, mert igenis sok a jó ember, csakhogy közönyt is kiválthat korunk ezer baja.
Rossz élményed is volt a rovat kapcsán?
Alig. Bár az utóbbi időszak indulatossága megviselt. Szívbe markoló, ha valaki elképesztő gyűlölettel szidja a társát, az anyósát, az édesanyját vagy a kollégáját. És tudod, mi szép? A fiatalok témái nem változnak: szerelem, életkezdés, gyereknevelés. Viszont szomorú, hogy az idősebbek nagyon keserűek: a gyerekek hálátlanságáról, kiégett kapcsolatokról írnak.
Ahogy hallgatlak, csoda, hogy eddig bírtad.
Ranschburg Jenőtől tanultam, hogy az embernek éreznie kell, mennyit bír. Mert ha nem méred fel, akkor nemcsak a szakmádra leszel alkalmatlan,
hanem a saját életedre is. De én rendületlenül szeretem és gyakran sajnálom az embereket, ez sok mindenen átsegít.
Akkor hogyan tovább?
Lehet, hogy többet tudok adni azzal, ha kiépítek magam köré egy pszichológusokból, pszichiáterekből, szociális munkásokból álló közösséget. Van is
tervem…
Ildi angyalai?
Jól hangzik! Bár e remek címről nem a saját munkám, hanem egy bölcsészkari tanárom, Koczkás Sándor irodalomtörténész jut eszembe, aki ihletője volt a Ne félj, mesélj! rovatnak. Ő mesélte réges-régen, hogy Párizsban, a Bois de Boulogne árnyas fái alatt egy néni üldögélt a padon, mellette tábla, amin az állt: „Meghallgatlak”. És a néni előtt hosszú sor kanyargott, pedig egy szót sem szólt.
Csak hallgatott?
Olyan nagy szemekkel figyelt, mint ahogy te most rám nézel, és az embereknek eszelős igénye volt, hogy elmondják neki, mi fáj. Én is ezt csináltam-
csinálom, ez a néni voltam fiatalon és vagyok ma,
s még szeretnék lenni sokáig.
Milyen terveid vannak?
Hú, felsorolhatatlan! Kiváló és tehetséges ötletemberekkel dolgozom. Hét év óta létezik már az Ádám-díj Egyesület, amit két szuper barátommal hoztam létre. Bár nincs marketingje, sem reklámja, mégis rengeteg jelölés érkezik Ádám-díjas férfiakra. Áprilisban lesz a következő díjkiosztó. Van tervem újabb egyesületre is. A neve: Köszönöm. Ennek sok köze lesz az újságíráshoz és az irodalomhoz, de többet nem akarok még elárulni.
Volt olyan, hogy a foglalkozásod miatt bántottak?
Annyi szeretetet és elismerést kaptam az olvasóktól – néha-néha hatalmasságoktól is –, hogy gondolkodnom kell. Egy szálkás kézírással, névtelenül író valaki jut eszembe, aki folyamatosan küldte a leveleit, hogy nem mondok igazat, nincs is öt gyerekem, mert megbízható forrásból tudja, egyetlen gyereket szültem. Mit lehet ekkora hülyeségre reagálni? A másik egy férfi volt, aki folyamatosan kifogásolta, hogy ő nem kapott segítséget, ellentétben másokkal.
Két olvasó a kilencvenes évek óta azért nem rossz ebben a szakmában.
Mégis összerándult a gyomrom, amikor megláttam azokat a szálkás betűket, a férfi is feleslegesen írt, hiszen nélküle is nagyon fájtak nekem azok az ügyek, amikor becsődöltem, és nem tudtam segíteni. Mi az öröm abban, hogy bántasz? Nem ismerem a bántás örömét!
Hogy állsz a könyvírással?
Írom a tizennegyediket, a címe nem véletlenül lesz Köszönöm! Csodálatos élmény volt az előző, tizenharmadik könyvem bemutatója, mert eljött és felszólalt Révai Valéria, a Nők Lapja egykori főszerkesztője. Ő az utcáról vett fel engem a postán beküldött cikkeim alapján. Mint a mesében…
Miért ment el a könyvbemutatódra? Tartottátok a kapcsolatot?
Egyáltalán nem, de olvasott a lapban az eseményről. Azt mondta, nagyon büszke rám. Végtelenül jólesett, többet ért, mint a kitüntetéseim és a díjaim.
Most is van az arcoddal megjelenő saját rovatod, ugyanúgy kapsz leveleket. Változott valami?
Most maradhatok empátiával megvert-megáldott újságíró, mert az a kényszer megszűnt, hogy kit hívjak fel gyorsan, hogyan segítsek azonnal…
Több az időm nézelődni, gondolkodni, tanulni, remélhetőleg jókat írni. Tovább bővíthetem az „embergyűjteményemet”, és tudatosabban fogalmazhatom meg a mániámat, miszerint ha szenvedélyesen érdekel a kor, amelyben élünk, s beengedünk
a hétköznapjainkba egy korty derűt meg egy csepp (ön)iróniát, szép is lehet ez a piszokul nehéz élet.
Kép: Falus Kriszta
