Január a „legsemmilyenebb” időszak, és az ünnepek utáni szürkeségben mindenki csak arra vár, hogy vége legyen ennek. Ezért is lepődtem meg, amikor több e-mailemre kaptam automatikus válasz­üzenetet, miszerint a címzett épp szabadságon van. Majd pár perccel később jött egy hívás vagy üzenet, hogy dolgozik ő, csak annyi szabadnapja gyűlt össze tavaly, hogy most ki kellett vennie. Az elmúlt hetekben beszéltem telefonon lázas emberrel is két köhögőroham között, kaptam üzenetet váróteremből és sószobából. A dolog szöget ütött a fejembe; hát már a szabadság és a betegség sem szent? Körbekérdeztem az ismerőseimnél: akiket nem köt a munkájuk egy adott helyhez, azok közül az elmúlt öt évben senki nem volt táppénzen. Szerintük manapság kimondatlan elvárás, hogy betegen is dolgozni kell. Nem arról van szó, hogy kizárólag sztahanovistákkal barátkozom, sokkal inkább a világ változott meg körülöttünk, mi pedig megyünk a többiek után. Akkor is, ha az út az önkizsákmányolás felé vezet. 

Hiába esik egyre több szó róla, a kiégés sokak szemében még mindig a kényes-fényes elit problémája, mondván, „menne ki kapálni a földekre, megtudná, hogy mi a kemény munka”. Túlhajszolni magunkat azonban az íróasztal mögött, a tanteremben, a kórházban is lehet, nem véletlenül vette fel a kiégési szindrómát az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) a diagnosztikai kézikönyvébe.

Az olyan krízishelyzetek, mint egy világjárvány, rákényszerítenek bennünket arra, hogy újragondoljuk, mi igazán fontos az életünkben. Ez meg is történt, beláttuk, hogy az egészség, a testi és lelki jóllét, a szeretteink vannak az első helyen, a felismerést azonban nem követte tartós változás. A háborús helyzet, az infláció, a gazdasági válság miatt a munkavállalók szoronganak, így erejükön felül igyekeznek helytállni, nem pihennek akkor sem, ha tudják, hogy a feszített tempót nem képesek sokáig tartani. A felmérések szerint a pandémiát követően világszerte átlagban hetente két órával több fizetetlen túlórát vállalunk, mint előtte.  

Üzemzavar

A burnoutnak, vagyis a kiégésnek nagyon szembetűnő, karakteres tünetei vannak, például függőségek, különböző betegségek, magatartászavarok, ezért sokáig csak legyint az ember, hiszen nem ordít boldog-­boldogtalannal a menzán, nem iszik dugiban két értekezlet között, és nem hullik a haja. Egyelőre. De már a kiégést megelőzően is akadnak olyan jelek, amelyekre fel kellene kapni a fejünket, mert onnan még van visszaút. 

– Ezt a fázist a szakirodalom brownoutnak nevezi, ami az angolban egyébként a részleges áramkimaradást jelenti – mondja Viniczai Andrea coach. – Amikor nincs elég kapacitás az elektromos rendszerben, mert túl sok eszközt kapcsolnak rá, akkor a lámpák elkezdenek pislákolni. Ez azért érdekes, mert az emberre úgy tekintünk, mint az ismert világunk csúcsteremtményére, vagyis lehetne annyi esze, hogy felismerje ezt az állapotot, és elmenjen szabadságra, csökkentse a terheket. Mégsem teszi, hanem húzza tovább az igát. Túlterhelés esetén a biztosíték lecsapódik, a számítógép kikapcsol, és újraindítja magát, de mi meg sem torpanunk, persze, pakoljatok csak még többet a vállamra, hisz bírom én! És ez óriási hiba. Nem a burnouttól kell rettegni, hanem a brownoutnál kell résen lenni, és azonnal észbe kapni. Itt még nincsenek húsba vágó tünetek, az ember még lelkes. Különösen igaz ez arra, aki érdekes munkát végez. Nem tud aludni, pedig fáradt, de a megoldandó izgalmas feladatokon zakatol az agya. Ez mehet egy-két hétig, pár hónapig, de ha nincsen módja arra, hogy közben feltöltse az akkumulátorait, és néhány óráig, napig egyáltalán ne foglalkozzon a teendőivel, akkor előbb-utóbb jönnek a bajok. A pszichoszomatikus betegségek, az alvással és étkezéssel kapcsolatos problémák, a viselkedési zavarok – mindenkivel összeveszik, konfliktusba keveredik, mert nincs türelme a normális emberi kapcsolódáshoz. Megjelennek a szociális tünetek is, amikor nem jut idő a családra, a barátokra. Ha megkérdezik, hogy mikor csináltál utoljára semmit, vagy bármit, ami nem a munkával kapcsolatos, és nem tudsz rá válaszolni, akkor az baj. Mert munkának számít az is, amikor valaki a családját ellátja, háztartást vezet, gondozza az idős szüleit. 

Szétfeszülő keretek

Hiba azt gondolni, hogy aki a kiégés felé tart, vagy épp benne van, az nem szereti a munkáját, gyakran épp ellenkezőleg; azért ismerik fel olyan nehezen a jeleket, mert szenvedéllyel dolgoznak, inspirálják őket a feladatok. A túlhajszoltságot sokáig az üzleti élet szereplőihez kötötték,
a Wall Street brókereihez, akik a számítógép előtt állva, egyszerre két telefonba kiabálva egész nap pörögtek. Benne volt a levegőben, hogy ők ezt nemcsak azért csinálják, mert eszméletlen fizetést kapnak, vagy mert nincs másra lehetőségük, hanem azért is, mert élvezik. A filmek, sorozatok idővel hasonló színben tüntették fel a kórházak baleseti osztályait, ahol orvosok és nővérek pihenés nélkül oldanak meg elképesztő eseteket, mentenek életet, robotolnak. Ez a mentalitás és szemlélet mára átszivárgott a többi szakmába is, és a folyamatot csak felerősítette a technológia fejlődése. 

Hogy örültünk, hogy nem kell az irodában ülni estig, mert bármikor elérnek telefonon, ha valami fontos történne! És milyen vonzónak tűnt, hogy nem kell mindent személyesen megbeszélni, hiszen el lehet küldeni a feladatot írásban, és online is tartható értekezlet. Ezek a lehetőségek azonban hamar szétfeszítették a kereteket, eleinte az lett természetes, hogy este nyolckor is érkezhet e-mail, majd az, hogy hétvégén is válaszolunk. Korábban a munkaidő körülbelül hetven százaléka volt valódi munka, a többi elment azzal, hogy az ember beszélgetett a fénymásolónál, ebédelt, kávézott, röhögcsélt a kollégákkal, ez adta a nap ritmusát. Jól elkülöníthető volt az aktív és a passzív időszak, világos határai voltak a készenlétnek, elérhetőségnek, a munkaidő kezdetének és végének. Amikor azonban a munkavállalók egy része otthonról dolgozik, akkor heti hét nap, a nap huszonnégy órájában lehet a munkával foglalkozni. Szünet nélkül követik egymást a megbeszélések, kevés a kötetlen eszmecsere, sokan evés közben is telefonálnak, üzeneteket olvasnak. 

Az Egyesült Királyságban ötévente felmérést készítenek arról, milyen intenzitással dolgoznak az emberek. 1992 és 2017 között 46 százalékra nőtt azoknak az aránya, akik úgy érzik, hogy a munkájuk megköveteli, hogy „nagyon keményen” dolgozzanak; kétszer annyi embernek kell „nagyon gyorsan” teljesítenie a feladatokat; és 60 százaléknak folyamatosan szoros határidőkhöz szükséges alkalmazkodnia. 

Álom, valóság, vagy ez a jövő?

Amikor gimnáziumban tanítottam, irigykedve emlegettük a kanadai tanárokat, mert nekik hétévente járt egy év fizetett szabadság, mondván, gyerekekkel foglalkozni kreatívan, felelősségteljesen, odafigyeléssel annyira megterhelő, hogy jár a hosszabb feltöltődés. Akkoriban még bíztunk benne, hogy idővel a sabbatical – alkotói szabadság – intézménye világszerte természetessé válik, de 2023-ban még mindig csak egy nagyon szűk réteg engedheti meg magának ezt a luxust. John Maynard Keynes közgazdász, a modern makroökonómia megteremtője 1930-ban azt jósolta, hogy az emberiség száz év alatt eléri, hogy a tizenöt órás munkahét lesz a normális. Bele kell húznunk, mert már csak hét évünk maradt, és egyelőre csehül állunk. 

Az amerikai sajtóban egyre többet cikkeznek arról, hogy miután a jelenleg aktív munkavállalói réteg nem számolhat korai nyugdíjjal, ne a láblógatós öregkort várjuk fogunkat összeszorítva, hanem már most vegyünk ki rendszeres időközönként néhány hónap szabadságot. Azzal, hogy ki-be kapcsoljuk magunkat a munka világába, elkerülhetjük a kiégést, a távollét alatt inspirálódunk, új dolgokat tanulunk, hagyjuk, hogy a kreatív energiák összegyűljenek, és frissen, tettre készen térünk vissza. Eric Blanc amerikai szociológus azonban úgy látja, baklövés lenne a kiégést pusztán az egyének szintjén vizsgálni, hiszen a háttérben ott áll az is, hogy a munkásmozgalom leépülésével párhuzamosan drasztikusan megnőtt a munkaterhelés. 

Hová lettem én?

Az 1990-es években a legtöbb brit úgy nyilatkozott, hogy „a saját belátása” szerint alakul, mennyit dolgozik. Manapság sokkal inkább az ügyfelekre, vásárlókra, munkáltatókra mutogatnak, úgy érzik, minden kérésre, feladatra azonnal rea­gálniuk kell. Ameddig azonban másokra hárítjuk a felelősséget, nem fogunk tudni változtatni a saját helyzetünkön. Egy darabig visz a lendület, ott van nyomokban a lelkesedés, de már megjelenik egyfajta fásultság. Amikor az ember hibázik, rossz dokumentumot küld el, elfelejt részfeladatokat, nem emlékszik apróbb ígéretekre. Amikor azt veszi észre, hogy kiesnek másodpercek, hogy a szokásos útvonalon mintha robotpilóta vezetne, vagy bemegy egy boltba, és a harmadik sorban tűnik fel, hogy nem hozott kosarat. Nem a munkával van a gond, hanem a mennyiséggel.

– Amikor még csak felmerül bennem, hogy ezt a tempót nem lehet hosszú távon tartani, akkor kellene azonnal csökkenteni a terheket, de nem könnyű valóban meghúzni a határokat – mondja Viniczai Andrea. Ideális esetben az érintett maga ismeri fel, és nem csak mások mondják neki, hogy baj van. Ilyenkor érdemes tíz percet kérni a főnöktől, és kitenni a problémát az asztalra, elmondani, hogy gondot jelent a túlterheltség, és hogy szükség van valamiféle átszervezésre, közös gondolkodásra, módosításra. Egy jó vezető pontosan fogja tudni, hogy sokkal több pénzbe és energiába kerül új embert keríteni egy bevált kolléga helyére, neki is az az érdeke, hogy a másik hosszú ideig, lelkesen, hatékonyan dolgozzon. Régi bölcsesség, hogy a jó földet is szükséges néha parlagon hagyni, annak is kell olyan évszak, amikor pihen, így tud a későbbiekben jól teremni. Milyen elképesztő, hogy a természet tudja ezt, ahogy a gépek is, egyedül mi, emberek nem! Könnyű másokra, a körülményekre fogni, de a legtöbb esetben a burnout vagy brown­out megelőzése hetven százalékban múlik rajtunk, és harminc százalékban a főnökön, a munkahelyi kultúrán, környezeten. Ez az egész nem megy megfelelő önreflexió nélkül, ehhez nincsenek eszközök, amikkel ki lehet iktatni a stresszt. El kell gondolkodni, hogy a saját hétköznapjainkban hol csúsztak el a dolgok. Megszoktuk, hogy a 21. században mindenre van instant megoldás, de erre nincs. Vannak ötletek, módszerek, lehetséges utak, de ezek nem univerzálisak, és nem válnak be mindenkinél. Időt kell szánni arra, hogy kidolgozzuk a saját magunk számára működő stratégiát. 

Képek: getty images, stocksy