Egymáshoz simuló, festői dombhátak, a völgyekben magányos aprófalvakkal. A Bükk alján tekergünk. Bekölce főutcájának végén a GPS továbbvezet egy kavicsos bekötőútra, amely modern, távirányítós vaskapuban végződik. Amíg várjuk, hogy bebocsátást nyerjünk, mögé kukucskálunk. A lankákon, amíg a szem ellát, angus marhák legelnek, odébb borzdereseket – ez egy ősmagyar fajta – látok, a legelők napelemes villanypásztorral körbekerítve. Hagyomány és modern technika itt nyilvánvalóan kéz a kézben jár. De már jön is a csillagszemű Juhász Anna, a Remény Farm gazdasszonya. Csípőjén háromszéki szoknya ring, koszorúba kötött haján virágos gyapjúkendőt lenget a márciusi szél, lábán csillámos, rózsaszín gumicsizma. Aki a Remény Farm videóit nézi a közösségi oldalakon, tudja, hogy Annának ez az imidzse, a valóságban mégis elképeszt, hogy népviseletben flangál egy átlagos hétköznapon. Így is lehet gazdálkodni?
– De még mennyire! – pattan be mellénk az autóba, csilingelő kacagása betölti a teret, és azonnal elűzi a kétórányi utazás egykedvűségét. Három borjú nagyságú testőre,
a farm komondorai csalódottan figyelik a jelenetet, és jobb híján kitartóan loholnak utánunk.
– Orkán, a párja, Tenke, és a gyermekük, Felhő – mutatja be őket a gazdasszonyuk. – Azért neveztük el Felhőnek, mert azt nem lehet idegesen kimondani. Na, itt
is vagyunk!
Anna tapsol egyet, hogy Tyutyu, hess, mire kedvenc kendermagosa félrerepül az utunkból, a gazdasszony pedig beinvitál a jurtába. Csakhogy a bejáratot egy óriásmacska állja el, mintha azt mondaná: „Csak a testemen keresztül!” Ő Morgul, Anna első cicája, maine coon fajta, Dávidtól kapta az első vele töltött születésnapjára. A gazdája int neki, mire a macska duzzogva arrébb húzódik, és megnyílik az út a jurta belsejébe. Körben antik bútorok, középen egy neobarokk, vörös bársonnyal bevont kanapé – különös látvány egy jurtában, Annához valahogy mégis illenek. A hangulatot azonban a fejünk feletti kerek nyílás, a tündök határozza meg.
– Itt mindig világos van! – pördül körbe boldogan Anna. – Múlt héten itt volt nálunk anyukám, és egyik este megjegyezte, hogy oltsuk már le a villanyt, közben csak a hold világított be – kacag, majd átlibben egy, a jurtából nyíló oldalépületbe. – Sokáig ebben a kis mobilházban laktunk. Egy hálószoba, fürdőszoba, konyha, és nemrég kaptam ezt a mosogatógépet… Ha tudnátok, milyen messziről indultunk! – sóhajt fel. – Négy évvel ezelőtt, amikor ide-költöztünk, még csak egy lakókocsink volt, és a patakban mosakodtunk. Körülöttünk óriási gaz, szúrós rekettyés, a borzderes tehénkéink tőgyét, akkor még csak Málna meg Eper volt, folyton felsebezték. Nem győztük megtisztítani a területet. Iszonyú kemény munka volt, látástól vakulásig dolgoztunk.
Mr. M és a háromszéki felleges
Anna városi lányként cseperedett fel Nagyváradon. Ahogy ő fogalmaz, nagy zsibongás közepette élt, majd huszonnégy évesen, amikor azt hitte, már soha nem talál magának normális fiút, regisztrált egy társkeresőn. Ott botlott bele Dávidba, és azonnal beleszeretett. A harmadik randevú után fogta a bőröndjét, és odaköltözött hozzá a somogyi tanyájára.
– Én se akartam elhinni, hogy ilyet teszek – csodálkozik utólag –, három kilométeres körzetben nem akadt élő emberfia. Önellátóan gazdálkodtunk, szép veteményesünk volt, Dávid akkoriban vegánul étkezett. Kezdetben kicsit szomorú voltam, aztán ráébredtem, az a bajom, hogy nem tudom viselni a gyönyörű ruháimat! Kamaszkorom óta varrtam magamnak, eleinte Lolita-ruhákat, aztán megihlettek az ötvenes évek, míg végül ráleltem az igazi utamra, a népi viseletek készítésére. A tánccsoportunk tizedik évfordulójára már én varrtam a sárréti rendet. Varrtam a nagyváradi színháznak is, de rá kellett ébrednem, hogy én valójában leginkább magamnak szeretek ruhákat készíteni. Mindenből, ami megragadja a képzeletem. Nézd meg ezt a lajbit, mellénykét, ami rajtam van. Megpillantottam a turkálóban egy gyapjúszoknyát, és felkiáltottam: Úristen, háromszéki felleges szőttes! Azonnal tudtam, hogy ebből ruha lesz. Elébe kerítek egy kötényt, ünnepre selymet, hétköznapra kartont, és már mehetek is csirkét etetni. Örökre sutba dobtam a mackónadrágot, és azzal el is tűnt a szomorúságom. Sőt, itt nyertek számomra igazi értelmet a népi ihletésű ruhák, amelyek a fenntarthatóság jegyében készülnek. Van egy vlogom Pretty Shepherd néven, és ma már a rajongóim is küldenek nekem feleslegessé vált, régi darabokat. Nézd meg ezeket a gyapjúkendőket! Vagy ezt itt! – azzal lelkesen kihúzza a hálószobai komód fiókját. Kétszer két méteres virágos kendő kerül elő belőle. – Ilyenek ma már nincsenek, szerintem az utolsót én vettem meg egy csíki nénitől. De gyűjtöm a régi ékszereket is, ez a kámea medál az egyik kedvencem…
Miközben Anna a kincseit mutogatja, köréje gyűlnek a cicái. Mert nemcsak Morgul van ám! Mr. M az ágyra telepszik a ruhák közé, Mirtil a gazdasszonya lábához dörgölőzve dorombol, Vöri a nyitott szekrény polcára ugrik fel… Anna szeretettel becézi őket.
– Kilencen vannak, mind talált macska – szögezi le egy határozott férfihang a hátam mögött. Úgy tűnik, Dávid megunta az adminisztrálást, és előbújt a dolgozószobájából. – Anna nagy macskabolond, de megfogadtuk, hogy többet nem szállásolunk el.
– Nem, több nem lesz – fűzi hozzá nem sok meggyőződéssel a párja. – Éjszakára kitessékeljük őket, ők a felelősek az egerek elpusztításáért a farmon, szorgos munkatársak. Rajtuk kívül négy emberünk van, jó érzés, hogy segíthetjük a falubélieket. És időközben Máté, Dávid öccse is ideköltözött a barátnőjével, lejjebb laknak egy felújított házban.
Anna, költözünk!
Dávid eredetileg informatikai vállalkozó volt, árulja el az ebédlőasztalnál, ahol a jurta faltól falig ablakain át csodáljuk a panorámát.
– Egyszer csak besokalltam. A képernyő kék fényétől, de főleg az emberektől, és vettem egy tanyát Somogyban. Két éven keresztül elmélkedtem abban a csendben, és kezdtem helyrerázódni. Akkor jelent meg az életemben Anna. Nem hittem, hogy találok oda társat, de hát ahhoz ilyen lány kellett! Az előző tanya persze még egészen más volt. Csupán önfenntartásra törekedtünk, és finomakat főztünk a magunk termelte zöldségekből. Egy idő után azonban feszíteni kezdett a vágy, hogy hasznossá tegyük magunkat a többi ember érdekében is. Éppen jókor jött szembe Allan Savory ökológus előadása a neten. Arról beszélt, hogyan lehetne a klímaváltozás következtében elsivatagosodott területeket újra zölddé varázsolni a Földön. Hetven éve sikeresen dolgozik ezen Afrikában, módszereit ma már az egész világon alkalmazzák. Azt állítja, hogy a sivatagosodásra hajlamos területeket, és sajnos ez ma már Magyarországot is érinti, kizárólag legelő állatokkal lehet helyrehozni. Olyan legeltetési módszert dolgozott ki, ami a természetet utánozza a benne legelő állatokkal és a ragadozóikkal. Amellett, hogy ezek a füves puszták egészséges hússal látják el az embereket, lassan visszaáll a biodiverzitás és a természet egyensúlya. Annával rögtön beleszerettünk a gondolatba, és elhatároztuk, hogy marhákat fogunk tartani. Csakhogy egy nemzeti parkban laktunk, erdővel körbevéve, nem tudtunk nagyobb területen legeltetni. Egyik reggel azzal jöttem haza a futásból, hogy költözzünk el.
– Igazából egyetlen tanyát néztünk meg, ezt! – tárja ki a karját a ház asszonya, mintha be akarná ölelni a közben hetven hektárrá duzzadt birtokot. – Lenéztem ennek a patkó alakú dombgerincnek a tetejéről, és azt éreztem, itt a helyünk.
– És én hiszek Anna ösztöneinek – bólint komolyan Dávid. – Úgyhogy megvettük a lepusztult téeszmajort meg a körülölelő földeket. Azóta felújítottuk az épületeket, pályáztunk, dolgoztunk, és most itt tartunk. Közel ötven húsmarhánk van, de mivel ez hosszú távú beruházás, ki kellett találnunk, addig is miből fogunk megélni. Elutaztunk hát Svédországba egy workshopra Richard Perkinshez, akinek egy kis biofarmja van ott, és többek közt tyúkokat nevel, mert tojással szerettünk volna foglalkozni. Azt el se tudtuk képzelni, hogy levágjuk a baromfit, de ha már ott voltunk, a csirketartással is megismerkedtünk. Aztán visszafelé a repülőn átfordult a fejünkben: miért ne tudnánk ezt mi is megcsinálni?
Málna, Eper és Tyutyu
A Remény Farmra idén tavasszal már ezerkétszáz (!) naposcsibét várnak, először az infralámpákkal fűtött csibeoviban helyezik el őket, majd három-négy hetesen kiengedik kapirgálni a szabadba. Dávid innen bentről mutatja, miként szállítják egy téglalap alakú ketrec segítségével naponta többször új füves területre a csirkéket. Tavaly összesen nyolcezer egészséges, biotakarmányon és friss hajtáson nevelt csirkét adtak el, büszkélkedik. Igaz, hogy ezek az állatok kétszer annyi idő alatt érik el azt a súlyt, mint az ipari csirkék, de soha nem ettek se tápot, se antibiotikumot, és boldogan, a szabadban töltötték a napjaikat. Főleg egészségtudatos budapestiek rendelik őket, Dávidék hetente egyszer szállítják a feldolgozott, becsomagolt csirkéket az úgynevezett villámpiacokra, ahol a vevők átvehetik az árut. Rengeteg kalkuláció, kreativitás és logisztika fekszik ebben, a gazda még azt is számontartja, hány takarmányzsákot bontottak fel. Kész Excel-táblázat a feje.
Dávid felajánlja, hogy körbevezet a farmon. Előbb megmutatja az új, EU-s pályázaton nyert tűzpiros traktorját, majd az istállóban a csibeovit, ahol egyelőre csak az infralámpák lógnak árván a mennyezetről, de már elő van készítve a tiszta alom a kiscsibéknek. A libák ólja is frissen meszelt, középen egy „úszómedence”, a vízi szárnyasok fülsiketítő gágogással pancsolnak benne. De a legnagyobb produkciónak a marhák számítanak! Nyomunkban a három komondorral elindulunk a domboldal felé.
– Nyugodtan bújj át a villanypásztor alatt, kikapcsoltam – biztosít Dávid. – Ez a mi tenyészállományunk! – mutat szét, és mélyet szippant a hegyi levegőből.
Előttem negyven, egyenként négymázsás fekete ördög. Angus tehenek. Csatakos üstöküket óvatosan odadörgölik a gazda nadrágjához, ő meg leguggol közéjük – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! –, és halkan duruzsol a fülükbe. Ő a suttogó. Ekkor valaki finoman megcibálja a kapucnimat, ám amikor megfordulok, félénken hátraugrik. Az angusok végtelenül kíváncsi állatok. Ebben a pillanatban a föld dübörögni kezd a talpunk alatt: Zemplén, a bika egyenesen felénk rohan. Mégse véletlenül szorongok én! Hanem a hatalmas állat egyszer csak megtorpan egy tehén előtt, megszagolgatja, gondolom, udvarol kicsit, szerencsére addig kihátrálhatunk a helyzetből.
A kávészínű borzderesek, Málna, Eper és Bogyó egy másik szakaszon szénáznak, mert fű ilyenkor még kevés van a legelőn. Anna letelepszik melléjük; Málna az ölébe hajtja a fejét. Erre Bogyó féltékenyen bőgni kezd. Anna mosolyogva meglapogatja az állatot, mire az is leheveredik mellé, félő, hogy busa fejükkel agyonnyomják gazdasszonyukat. Ez az a pont, amikor kezdek hinni Anna elhíresült tyúk-altatós videójában. De azért nem indulunk haza addig, míg be nem bizonyítja, hogy valóban működik.
– Na gyere, Tyutyu! – hívogatja kedvencét, amikor befejezi a déli etetést a tojóketrecben. És akkor csillagszemű Juhász Anna felkapja a kendermagost, és finoman a szárnya alá gyömöszöli a tyúk fejét. Két lendítés, egy lódítás, majd leteszi a szárnyast a földre. Az valóban alszik, holott nincs még este. Ezt a csodát!
Képek: Bielik István
