Tegnap utoljára láttam Mártát. Ezt akkor még nem tudtam. Ő sem tudta. Ahogy azt sem, hogy az utolsó lélegzeteit veszi azon a délutánon, és utoljára gondol a jövő nyárra.
Negyvennyolc éves volt. Azaz negyvenkilenc, ennyinek igyekezett gondolni meg mondani magát, hogy mire valóban eljön a születésnapja, október harmadika, már hozzá legyen szokva az új számhoz. Hogy ne rémüljön meg annyira.
Utoljára ültünk hát Mártával tegnap a teraszon. Utoljára világította meg az arcát a lenyugvó nap, és ő utoljára ígérte meg magának, hogy vasárnaponként hasonló, narancs fényekben fog kirándulni a gyerekekkel, és nem hagyja többé, hogy órákat nyomogassák az idióta telefonjukat.
Utoljára ölelt meg azzal a gyors, de forró mozdulattal, ami az elhatározásait követni szokta.
Utoljára képzelte el magát csontsoványan, egy kórházi ágyon. Ezt folyton minden apróság miatt elképzelte – most épp egy hülye kis foltot vett észre az ujjai között –, félt a haláltól, de főképp a hosszú szenvedésektől félt, pedig semmi baja nem volt soha. Utoljára hülyéztem le. Utoljára mondtam neki, hogy bár egy nap tényleg meghalunk, de az összes többi napon biztosan nem. A main sem. Utoljára röhögtünk ezen, és utoljára köpködtünk görögdinnyemagokat.
Utoljára mondta, hogy akkor meg egyedül fog megöregedni, mint a hajléktalanok. Utoljára mondtam neki, hogy dehogy fog, és utoljára gondoltam magamban, hogy talán mégis. Ki tudja? Utoljára sóhajtozott, hogy még egy normális kombinéja sincsen, ha esetleg úgy alakulna, hogy mégsem. Vegyünk egyet, mondtam, úgyis akciók voltak éppen. Rábeszéltem egy bézs selyempizsamára.
Utoljára szólalt meg fejében a kérdés: Hogyan kellene élni? Hogyan lehet…?
Utoljára öntötte el a klimaxos veríték nyilvános helyen. Utoljára lépett hátrébb, és kérdezte tőlem ijedten: de ugye nem vagyok büdös…? Utoljára szégyellte el magát. Utoljára hívta fel az Elműt, utoljára szentségelt, hogy sohasem veszik fel, utoljára szidta magában a kormányt, az ellenzéket és Erika kémiatanárát.
Utoljára szerette volna tudni, hogy ki mond igazat, és ki hazudik.
Utoljára lépett be a lakása ajtaján.
Utoljára hívta fel a gyerekeket az apjuknál, utoljára kérte Erikát, hogy ilyen hangon ne beszéljen vele, utoljára kérdezte meg, mit kérnek másnap vacsorára, utoljára mondta nekik, hogy „szeretlek”, és utoljára nem tudta, hogy elég jó anya-e. Utoljára mosta meg a fogát. Utoljára nyomkodott ki egy apró pattanást az arcán, most épp az orra tövében, utoljára kente szét a vattával a fürdőszobatükörre fröccsenő vért, és utoljára érezte tök hülyének magát, hogy nem bírja ki, pedig pontosan tudja, hogy így csak még randább lesz az egész.
Utoljára pisilt. Utoljára hívta fel az anyját, és az anyja – utoljára – nem vette fel.
Utoljára nem bocsátott meg az Istennek.
Utoljára akart egyszerűen csak boldogan élni.
Kivette a papírzacskóból az új selyempizsamát, a tapintása puha volt, és hűvös. Ettől váratlanul elmosolyodott, és az új pasasra gondolt a tisztítóból. A nadrág egyik szárába belebújt, de mivel túl sötét volt, hogy a falitükörben rendesen megnézhesse magát, úgy, fél lábával a nadrágba bújva a lámpához ugrált, ami a lépcső mellett állt. Vett egy utolsó, ijedt lélegzetet.
Az ütés, ahogy a nadrágban véletlenül összeakadt lábaival a lépcsőre zuhant, egyenesen a gégéjét érte.
Próbáltam felidézni, pontosan mi volt rajta utoljára, hogy mi volt az utolsó szava. Nem tudtam. Nem figyeltem eléggé.
Verítékben ébredek, az álom eltűnik, a reggel bevilágít az ablakon. Márta hív. Azt mondja, üljünk ki délután a teraszra, hadd süsse az arcunkat a nap. A teraszon szorosan ölelem, ő meg nevet, megfojtasz, te hülye, a nyakamon érzem, ahogy a nyakán dobol egy ér, a gyöngyöző veríték megnedvesíti az arcom, de ugye nem vagyok büdös?, kérdezi, és ijedten eltol magától, de napszaga van, meg barack, és megfogadjuk, hogy minden vasárnap kirándulni megyünk a gyerekekkel, de most görögdinnyemagokat köpködünk, és Márta arcát megvilágítja a lenyugvó nap. Orgonaszín nadrág van rajta. Fehér ing, ezüst cipő.
