Negyven évet fektetett a magyarországi szegénység kutatásába, azon belül is a gyerekszegénység szakértője. Honnan hozza az indíttatást? 

Értelmiségi családba születtem 1958-ban Budapesten, de ez nem jelenti azt, hogy sokkal jobban éltünk, mint a szegény falvak lakói ma. Hetente egyszer fürödtünk, tűzhelyen melegítettük a vizet, és lovas kocsik jártak az utcán Rákosfalván, ahol laktunk. Egy csomó olyan dolog vett körül, mint most, ha elmegyek egy szegény településre. Néha arra gondolok, semmi más nem történt, mint az, hogy az ott élők le vannak maradva két generációval… De a szociális érzékenységemnek igazából más a gyökere. Az eredeti szakmám gyógypedagógus. A húgom súlyos fogyatékkal élt, vak, siket és mozgássérült volt. A szüleim nem akarták intézetbe adni, így otthon nevelkedett. Én ebben nőttem fel, úgyhogy amikor az emberek tördelik a kezüket egy sérült ember láttán, értetlenül nézek. Én mindig azt láttam, hogy a húgom milyen szeretetteli kislány, adtam neki egy puszit, és megöleltem. Azt gondolom, ez a kulcsa az egésznek. A sérültek és a szegények ugyanolyan emberek, mint mi, tudunk beszélgetni, meg tudjuk ölelni egymást. El kell fogadni, hogy ők is a valóságunk része, nem kerülhetjük ki őket.

Hogyan lett a gyógypedagógiából szegénységkutatás?

Úgy, hogy a fogyatékosság és a szegénység sokszor jegyben jár. Erre akkor döbbentem rá, amikor a nyolcvanas évek elején részt vettem egy kutatásban, ami tíz éven keresztül olyan szegénységben élő, főleg roma gyerekekkel foglalkozott, akikkel az általános iskola nem tudott mit kezdeni, ezért inkább átnyomták őket a kisegítő iskolákba. Ott aztán kivirágoztak, mert a gyógypedagógusok egyénileg foglalkoztak velük. Kiderült, hogy nincs semmilyen kimutatható fogyatékosságuk, hacsak az alacsonyabbnak mért intelligenciaszintet nem tekintjük annak. Az igazi baj akkor kezdődött, amikor befejezték a kisegítőben a nyolc osztályt, amit akkor csak hatnak ismertek el, így még két osztályt kellett volna elvégezniük esti tagozaton. Erre azonban csak kevesen vállalkoztak, iskolázatlanul pedig kirekesztődtek a munkaerőpiacról. Hamar rájöttem, hogy ez valójában nem gyógypedagógiai, hanem szociális kérdés. Akkor határoztam el, hogy elvégzem a szociológia szakot. 

Tagja volt Ferge Zsuzsa szociológus 2003-ban alakult, gyerekszegénység elleni akadémiai kutatócsoportjának is, önök kezdeményezték a gyerekesélyprogramokat.

Nagyon intenzíven dolgoztunk, hét éven át, sok-sok terepmunkával, egészen addig, míg fel nem oszlattak minket. A program talán legismertebb elemeit, a Biztos Kezdet Gyerekházakat 2005-ben hoztuk létre, és jelenleg kétszáz településen működnek. Abból indultunk ki, hogy a hároméves korig tapasztaltak döntő hatást gyakorolnak egy gyerek fejlődésére. És valóban, azok közül a kicsik közül, akikkel az édesanyjuk rendszeresen eljárt a gyerekházba, ahol mesét hallgattak, együtt énekeltek, az anyák megtanulták a gyerekgondozás alapjait, sokkal többen végezték el az általános iskolát, néhányan szakmát is szereztek.

Úgy tudom, ma is viszi terepre a szociális munkás szakos hallgatóit. 

Igen. Nyáron Nógrádban, a szécsényi járásban töltöttünk egy hetet, kétszáz családhoz kopogtunk be, tíz különböző településen. Az első kérdés mindig az, hiszen ez áll a szegénység hátterében, van-e rendszeres munkájuk. Tudom, hogy hivatalosan most 75-76 százalék körüli a foglalkoztatottság, de mi ezekben a falvakban nem ezt tapasztaltuk. A felnőtt lakosság nagyjából felének volt csak munkája, az is főleg alkalmi. Az asszonyok büszkén jelentették, hogy az uruk dolgozik, mire én: hol? Hát Szekszárdon vágja az árokparton a füvet. Hetekig nem látja a családját, de olyan is akadt, akit hajnali háromkor vett fel a vállalkozó, hogy este tízre visszahozza. Ezt nem lehet sokáig bírni, ráadásul télen nincs munka. A környéken a rendszerváltáskor megszűntek a munkahelyek, kohók, bányák, akkor kezdtek leszakadni az észak-magyarországi települések. A helyzet 2009-ig, a pénzügyi válságig javulni látszott, de ott megint bedőlt, és csak 2013-ban indult csökkenésnek a szegénységi ráta. Akkoriban kezdődött a közmunkaprogram, ami azonban kétélű dolog: egyrészt sokszor értelmetlen munkát kell az embereknek végezniük, másrészt a közmunka bére időközben nagyon lemaradt a minimálbér összegétől. Jelenleg a nyolcvanezer forintot sem éri el, ehhez jön még a családi pótlék gyerekenként, meg a gyes. Nem lehet megélni belőle. 

Mégis a szegényeknél születik a legtöbb gyerek. 

Ráadásul a szegénységet sokan etnikai kérdésnek tekintik, mondják is, hogy a romák azért szülnek, hogy az állami juttatásokat felvegyék. De könyörgök, a családi pótlék összege tizenöt éve nem emelkedett, ha ezért tennék, már csökkent volna a gyerekszám! Ennél összetettebbek az okok. Benne van a kultúra, a fogamzásgátlás hiánya, meg a kilátástalan élethelyzet, hogy a lányoknak az az egyetlen jövőképük, hogy tizenöt évesen szüljenek. Bódis Kriszta Van Helyed Alapítványa az elmúlt tíz évben bebizonyította, hogy azok a roma fiatalok, akiket támogatnak a tanulás során, és ráébrednek, hogy van értelme képezniük magukat, nem szülnek korán. A civil szervezetek iszonyú erőfeszítéseket tesznek, le a kalappal előttük. A tragikus az, hogy ennek ellenére az olló tovább nyílik! Ha az ember egy ilyen településen jár, hovatovább azt érzi, egy másik bolygóra került. A házak lepusztultak, se csatornázás, se iskola, hiányzik minden szolgáltatás, az emberek közmunkából tengetik a napjaikat. 

Sokan nem is tudnak erről, hiszen nem érintkezünk mélyszegénységben élőkkel.   

Sajnos ez a nagyjából nyolc-kilencszázezer ember mára teljesen kirekesztődött a társadalomból, s félek, hogy a jelenlegi tizenkét százalékos szegénységi ráta a mostani élelmiszerár-emelkedésekkel még meg fog ugrani. Vérzik a szívem, amikor például egy kislány azt mondja, ápolónő szeretne lenni, és én tudom, hogy soha nem lesz az. Le fog morzsolódni a nyolcadik osztálynál, ha egyáltalán elvégzi. 

Talán meg kellene mutatni mindezt az embereknek. Amíg nem tudnak róla, nem várhatjuk el, hogy érzékenyek legyenek a problémára. 

Engem is ez vezérelt, amikor 2010-ben a feleségemmel kitaláltuk a Szociopoly társasjátékot, amiből az interaktív színházi előadás is született. A nézők egy szegény településen találják magukat, és a saját bőrükön tapasztalhatják meg, milyen az ott élők helyzete. Csapatokat alkotnak, és kiosztunk mindegyiküknek annyi játékpénzt, amennyi ezekben a családokban a bevétel, ebből kell kijönniük a hónap során. Azután minden körben húznak egy kártyát. Az első körben, mondjuk, tápszert kell venni a babának, a másodikban szemüveget a gyereknek, mindig adódik valami, ahogy az életben is, ami miatt képtelenek kijönni a pénzből. Eladósodnak az uzsorásnál, nem fizetik a számláikat, kikapcsolják náluk a villanyt…

Emlékszem, amikor mi játszottunk, a végén elkeseredésünkben már csatornafedelet loptunk. Pedig nagyon eltökélt voltam, hogy majd én megmutatom! 

Sokan gondolják azt, hogy a szegények csak lusták, meg elisszák a segélyt, azért nem boldogulnak. De csak egyszer kell találkoznunk a valósággal, hogy lássuk, reménytelen a helyzetük, és hiába jövünk mi a középosztályi bölcsességünkkel, hogy hónap elején fizesd be a számlát, ez ott nem működik. Számunkra sokszor abszurdnak tűnő túlélési stratégiákra van szükség… Egyébként az emberek többsége a középosztályban is hónapról hónapra él, hiába hisszük, hogy mi mások vagyunk, ha nincs megtakarításunk, hamar beüthet a krach. Részben a saját félelmeink az oka annak, hogy eltoljuk magunktól a szegénység problémáját. Pedig ha ezt a nemzedéket nem fogjuk kézen, húsz év múlva, tekintve, hogy valóban több gyerekük születik, egy iskolázatlan tömeggel már nehéz lesz bármit is kezdeni.

Mi lenne a kulcs?

Az oktatás például nagyon fontos eleme lenne a kitörésnek. Sajnos azonban azt látom, hogy a szegregációt mi magunk tartjuk fenn. Mindent megteszünk, hogy a gyerekeinket jó alapítványi vagy magániskolákba írassuk. Érdemes elolvasni Kertesi Gábor közgazdász tanulmányait a kérdésről. Arra az eredményre jutott, hogy az integrációval a középosztály veszítene ugyan egy kicsit, de a szegények annál többet nyernének. De hát mindenkit a saját gyereke érdekel, nem az össztársadalmi érdeket tartják szem előtt!

Megkérdezhetem, hogy ön milyen iskolába járatja a gyerekeit? 

Négy gyerekem van, három már felnőtt, a második házasságomból származó tizenegy éves pedig történetesen a körzeti általános iskolába jár. Nem mintha én olyan jó ember volnék, de itt találtunk neki egy kitűnő tanítónőt. És én egyáltalán nem bánom, hogy vannak roma osztálytársai is, hiszen egy gyereknek nemcsak tanulnia, hanem szocializálódnia is kell. 

Akkor mégiscsak van remény.

Van. A középiskolások a Szociopoly után gyakran odajönnek hozzám: mit tehetnének, hogy a helyzet változzon? Azt kell mielőbb megértenünk, hogy ebben a végletesen kettészakadt társadalomban szükség van a közös akaratra, az erős, kiterjedt ellátórendszerre, de legfőképpen arra, hogy hosszú távon gondolkodjunk. 

Fotó: Falus Kriszta