Volt idő, amikor Sara Blakely, aki 2012-ben a Time a világ száz legbefolyásosabb emberének listáján szerepelt, faxgépekkel házalt. Ma úgy ismerjük őt, mint a Spanx nevű, dollármilliárdokat érő globális vállalat alapítóját, amely alakformáló fehérneműket, leggingseket és fürdőruhákat árul. A történet úgy kezdődött, hogy Sara szeretett volna fehér nadrágban menni egy partira, de rájött, hogy nincs egy olyan alsóneműje, amely sima hatást keltene a nadrág alatt. Fogott egy szabászollót, és zseniális ötletétől vezérelve átvariált egy harisnyanadrágot. Így született meg a Spanx alapja, amely valóban hiánypótló volt a nők ruhatárában. Blakely számos gyártónak prezentálta az ötletét, ám egyikük sem akart belevágni: őrültségnek találták. De ő nem adta fel. Ahogyan korábban a faxgépekkel, úgy a forradalmi alsóneművel is folyamatosan házalt. Az egyik gyártó, aki elutasította őt, elmesélte a lányainak, milyen találmánnyal keresték meg. Gyerekeit azonnal meggyőzte az ötlet, és rábeszélték apjukat, hogy adjon esélyt a terméknek. Így született a márka, amely számos olyan darabot dobott a világpiacra, amely valóban hiánypótló volt, és nők millióinak gyújtott megoldást azelőtt megoldhatatlannak tűnő öltözködési problémákra. 

Az előbb azt írtam, hogy Sara sikertörténete akkor kezdődött, amikor fehér nadrágban szeretett volna buliba menni, de valójában a sikertörténet az üzletasszony gyerekkorára nyúlik vissza, amikor édesapja minden hétvégén megkérdezte, hogy „Mit hibáztál a héten?”. Blakely azt vallja, ez segített neki abban, hogy a bukások soha ne állhassanak az útjába. Többször nyilatkozta, hogy számára a kudarc mindössze annyit jelent, hogy megpróbált valamit. 

Bűnbak kerestetik 

Tőlünk nyugatabbra a hibázásnak szinte kultúrája van. Mi, magyarok azonban meglehetősen ellentmondásosan állunk ahhoz, ha valami nem sikerül. Hajlamosak vagyunk a végsőkig hárítani, titkolni, egyenesen tabusítani, és ennek a beidegződésünknek valószínűleg megvannak a történelmi okai is. 

Póta-Salgó Réka coach, mentálhigiénés szakember és HR-tanácsadó azt mondja, hogy nagyon leegyszerűsítve kétféle vállalati­ működést lát Magyarországon. – Az egyik a rendszerváltás körüli mentalitásból növekedett ki, amelyben ügyesebb, erélyesebb vezetők, akik jókor voltak jó helyen, nem feltétlenül a megfelelő problémamegoldási kultúrát viszik tovább. Az előző rendszer rossz szocializálásának része, hogy ha hiba történik, bűnbakot keresünk, pellengérre állítunk, saját felelősségünket pedig hárítjuk. Ebben nemcsak az előző politikai és gazdasági rendszer csökevényei vannak benne, hanem az emberi természet is – mondja szakértőnk. – De egyre inkább jelen van a modern, nyugati szemlélet is, amelynek egyik alap­­pillére, miszerint a fejlődéshez hibáznunk kell, mert ebből tanulhatunk, lózungnak is hathat, de sok igazság van benne. Hosszú távon az hoz ki többet a fejlődésből, aki lehetőségként, új, még jobb megoldások katalizátoraként tekint a hibákra. Aki nem áll meg ott, hogy kijavítja, ami elromlott, sőt, az sem elég neki, hogy megkeresi a hiba úgynevezett gyökérokát,­ és úgy változtat a folyamatain, hogy ez többet ne történjen meg, hanem az elkövetett hiba tanulságaiból egy egészen újszerű, kreatív megoldást hoz létre. 

Réka, aki munkája során elsősorban vállalati kultúrát épít, valamint vezetői fejlesztéssel foglalkozik, azt is kiemeli, hogy a régi vágású, hibáztató, pellengérre állító irányítóknak egyre nehezebb dolguk van, ha szeretnék megtartani a tehetséges fiatalokat, mert ők már nem ebben nevelkedtek. Tehát az, hogy hogyan kezeljük kudarcainkat, generáció szerint is változik, ami nem azt jelenti, hogy a fiatalabb munkavállalók nem hajlandók vállalni a felelősséget az elkövetett hibáikért, hanem azt, hogy a modern szemlélet szerint hiba esetén nem az embert keresik, aki elkövette, hanem a folyamatot vizsgálják, amely ezt lehetővé tette. 

Hozzáállás kérdése

– Az, hogy valamit hibaként vagy bukásként élünk meg, meglehetősen szubjektív – folytatja coach­ szakértőnk. – Nagyban függ a neveltetésünktől, attól, hogyan állunk a saját hibáinkhoz. Lehet, hogy óriási kudarcként éljük meg őket, lehet, hogy legyintünk egyet és túllépünk rajtuk, de az is előfordulhat, hogy hárítjuk, amíg tudjuk, vagy hogy magunkat az áldozat szerepébe rakva a körülményeket hibáztatjuk. Meggyőződésem, hogy nem a körülmények, hanem a megküzdőképességünk dönti el, hogyan éljük meg kudarcainkat, és ez a képességünk nagyon mélyen, a gyerekkorunkban gyökerezik. Triviális példa, hogy ha az anyukánk hatalmas tragédiát csinált minden elesésünkből, és legszívesebben mentőt hívott volna, akkor valószínűleg a felnőtt életünkben is tragikusabban fogjuk felfogni bukásainkat. Ha viszont anyánk azt mondta, hogy azonnal kapjuk össze magunkat és ne sírjunk, akkor valószínűleg gyökeret vert bennünk az a belső stressz, hogy nem lehet hibázni. Előfordulhat, hogy anyukánk arra nevelt, hogy a próbálkozás azzal jár, hogy néha elesünk, és az is, hogy annyira próbált minket óvni az eséstől, hogy teljesen leszoktatott az erőfeszítésről. Valóban nagyon sok múlik ezeken a velünk hozott dolgokon – mondja Réka, de azt is hozzáteszi, hogy a kudarckezelésünk másik fontos alappillére a helyzetértékelés. – Ha rosszul értékelünk egy helyzetet, ha nem jól számolunk a lehetőségekkel és a kockázatokkal, és mindent egy lapra teszünk fel, abból óriási bukta lehet. Tehát a két legfontosabb tényező a helyzetértékelés, és hogy mekkora bennünk a megküzdési képesség, azaz a reziliencia. Minden kudarc gyász. El kell gyászolnunk, hogy mi lehetett volna, ha sikerül… De nem így történt. Mint minden gyászfolyamatban, ebben is van tagadás, harag, mások hibáztatása, önvádolás.
De ha a folyamat végére érünk, beépül egy tapasztalat, és megerősödve jövünk ki belőle, akkor a bukás is csak egy krízis, nem pedig teljes identitásvesztés.

Ha valakinek az identitását egy az egyben a sikeressége határozza meg, a bukására értelemszerűen­ úgy tekint, mint a világ végére. Teljesítményorientált világunkban sajnos ez általános. Elrontott általános iskolai (!) felvételik vezetnek gyerekek (és családok) teljes összeomlásához, a gyerekeket egészen kiskoruktól versenyistállókban szoktatjuk hozzá, hogy a hibázás nem opció. 

– Ha az embernek kellően erős az önértékelése, akkor a legnagyobb kudarc sem fog számára arcvesztést okozni – folytatja Póta-Salgó Réka. – A jó önértékelés része, hogy önmagunkat nem azonosítjuk a teljesítményünkkel. Ha ugyanis csak a teljesítményünkben mérjük magunkat, és bebukunk valamit, akkor az hatalmas kudarc lesz önmagunk számára. De ha azt vesszük alapul, hogy milyen emberi kapcsolataink vannak, mennyire vagyunk jó emberek, nyilván akkor is nehéz megküzdeni felsüléseinkkel, ám nem megy rá az önbecsülésünk, az identitásunk.

Abbahagyás vagy feladás?

– Az ember sokszor annyira ragaszkodik céljai eléréséhez, hogy túlmegy az észszerűség határain, mert azt sulykolja magába, hogy nem bukhat el. És pont ez okozza a bukását – látja szakértőnk. – Ha azonban időben felismeri, hogy az a jó döntés, ha ebből most kiszáll, akkor nem elbukik, hanem esélyt ad egy új fejezetre. Időben abbahagyni valamit és feladni nem ugyanaz. Edith Eva Egernek van egy koncepciója, amely a belső koncentrációs tábor nevet viseli, és az a lényege, hogy sokszor mi magunk okozzuk a legtöbb szenvedést saját magunk számára, amikor kijelöljük céljain­kat. Pedig miénk a döntés, hogy hogyan keretezzük magunknak az életet, milyen célokat tűzünk ki, és mennyire vagyunk rugalmasak ezek megvalósításában.

Sugár Bertalant az előző generációk gyerekszínészként és popénekesként, a mostaniak pedig már elsősorban jógaoktatóként emlegetik, a jövő nemzedékei pedig lehet, hogy majd az egyetemi pódiumról fogják ismerni. Bár Berci életében a nem megvalósult amerikai álomkarrier jelentős kudarcélmény, hazaköltözése és teljesen új karrier­jének kiépítése nem volt olyan tudatos, mint amilyennek látszik. 

– Jógaoktatóként nagyon gyakran emlékeztetem a résztvevőket, hogy akkor is fontos gyakorolni egy pózt, ha még bizonytalan annak a kivitelezése, mert kiesni is meg kell tanulni belőle ahhoz, hogy egyszer majd stabilan meg lehessen tartani. Én azt gondolom, hogy az esés, a bukás a tanulási folyamat elengedhetetlen része. Saját New York-i kudarcom inkább retrospektíve játszódott le bennem, mert én nem azért jöttem haza Amerikából, mert felmértem, hogy ezt az álmot nem fogom tudni megvalósítani, sokkal inkább egy magánéleti krízis miatt. Később évek terápiájával dolgoztam fel a szakmai kudarcot, amelynek nemcsak az a része volt nyomasztó, hogy szakmailag nem feleltem meg, hanem hogy hatalmas pénzeket invesztáltak a szüleim ebbe, akiknek a részéről egyébként nem volt elvárás, hogy a nevem neonfényekből legyen kirakva New York utcáin. Ellazáskodtam a dolgokat, hagytam, hogy az óriási méretűre nőtt egóm hozzon meg fontos döntéseket, mindenféle alázat gyakorlása nélkül, nem voltam következetes, csak vártam, hogy történjenek a dolgok. Emberileg nagyot fejlődtem, de abból, amit a szüleim beleraktak, sokat nem tudtam visszahozni materiális értelemben, és ez a része nagyon nehéz volt. Komoly színész szerettem volna lenni, de abban nem éreztem elég jónak magam, meg sem tudtam közelíteni a saját elvárásaimat, tehát kezdettől fogva bukásra voltam ítélve. Most a jóga mellett, amelyben viszont kiteljesedhettem, egyetemre is járok, filmtudománnyal szeretnék foglalkozni, elemzéseket, kritikákat írok, ami egyfajta elégtétel a bennem lakozó, introvertált bölcsésznek.

4 kudarc, amely nélkül ma más lenne a világ

Walt Disney és az ő hiányzó képzelőereje

A világ egyik legnagyobb animációs forradalmára huszonkét évesen egy újságnál dolgozott szerkesztőként, ahonnan egyik napról a másikra kirúgták, mégpedig azzal az indokkal, hogy nincs képzelőereje, sem jó ötletei. Az elküldése után megalapította első animációs vállalkozását, amely csődbe is ment. Mindössze negyven dollár volt a zsebében, amikor Los Angelesbe költözött, és felismerte, hogy Hollywoodban egyáltalán nincsenek animációs stúdiók. Ekkor pattant ki a fejéből Miki egér figurája, a többi pedig történelem. 

Jeff Bezos milliárdos bukásai

Az Amazon alapítója jelenleg a világ leggazdagabb embere, de saját bevallása szerint bukásait is dollármilliárdokban lehet mérni. Mielőtt megalapította az Amazont, rengeteg energiát és pénzt fektetett zShops nevű vállalatába, amely bár csődbe ment, tulajdonképpen az Amazon elődjének is tekinthető. Bezos az innovációban hisz, az innovációnak azonban természetes velejárója, hogy nem mindig sikerül. Üzleti filozófiájának egyik legfontosabb alappillére, hogy sosem azt kell csinálni, amit mások is tesznek, hanem újdonságokkal kell előrukkolni a telítettebb piacokon is. Ezt pedig bukások nélkül nem lehet kivitelezni. 

Harry Potter – elutasítva tizenkétszer!

J. K. Rowling, napjaink egyik legnagyobb sikerszerzője munkanélküli-segélyen élt, és frissen elvált volt, amikor egyszer csak támadt egy ötlete, amit hirtelenjében nem is tudott másra, csak egy szalvétára lejegyezni. Az ötletből megszületett az első Harry Potter-könyv, amelyet pontosan tizenkét kiadó utasított el, de az írónő nem adta fel. Nemcsak kiadatta az első kötetet, de még további hatot is írt, és eddig több mint ötszázmillió példányt adott el belőlük. Becslések szerint a Harry Potter-sorozat értéke huszonötmilliárd dollár. 

Oprah Winfrey rögös útja

A televíziózás egyik legnagyobb ma élő alakjának korántsem volt kitaposott útja a sikerhez. Kamaszkorában teherbe esett, majd elvetélt, a sors már egészen fiatalon próbára tette az erejét. Egyik első munkahelye egy baltimore-i tévécsatornánál volt, ahol egy producer azt mondta neki, hogy alkalmatlan a híradós műfajra. Igaz, hogy ugyanez a producer volt az is, aki felajánlott neki egy másik állást a People Are Talking című műsorban, amely hatalmas siker lett. Ebből született meg később Oprah saját show-ja, amely huszonöt évig folyamatosan működött. Oprah esete is azt mutatja, hogy a siker néha nem ott van, ahol keressük, hanem két ajtóval arrébb.

Az ukemitől az UpAgain hashtagig

A legtöbb sportban az eséseknek nagyon nagy szerepük van abban, hogy a kezdőkből előbb-utóbb haladók, esetleg profik legyenek. Azok a gyerekek, akik megtanulnak biztonságosan elesni, magabiztosabbakká válnak, ami segít nekik abban, hogy bátrabban küzdjenek, ez pedig nagyban hozzájárul fejlődésükhöz. A keleti harcművészetekben ismert kifejezés az ukemi waza, amely egy esési technikát takar. 

Jól elesni és abból jól felállni nem csak a japán harcművészetekben kulcsfontosságú. A korcsolya világában a pandémia ideje alatt született meg az UpAgain hashtag, amelyet az International Skating Union álmodott meg, abból a célból, hogy a jégen való esés metaforáján keresztül segítsen az egész világnak felállni abból a tarolásból, amelyet a Covid okozott. Hiszen a korcsolyából ismert szállóige, miszerint „Igen, lehet, hogy elesünk. Igen, lehet, hogy elbukunk. De hogy a lehető legjobbak lehessünk, újra felállunk”, valójában egy univerzális igazság, és az élet minden területére igaz.

fotó: Getty Images