Amikor meghívtak az Ezerszer címet viselő kiállításra, gyanútlanul léptem a terembe. És ott rám borult a mindenség. A falakon mértani rendben ott ragyogott, dalolt és suttogott ezer mázas, festett tányér. Egyik sem hasonlított a másikra. Legfeljebb abban, hogy mindegyik valami újraálmodott gyönyörűség. Sokáig nem láttam a könnyeimtől. Talán mert nekem egy asszony élete szólt a falakról. Donnáról mesélt az ezer tányér. És még valakiről. Az ismeretlenről. Aki – mint kiderült – nagyon is ismerős.
Lucza Daniellát sokan Donnának nevezzük. Régóta ismerem. Keramikusművésznek, embernek a legjobbak, legszeretettebbek közül való. Csöndes, kemény büszkeséggel mondja: én fazekas vagyok. Nézem a tányérjait, és nem értem… Hogy csinálta? Még mindig újat, még mindig mást, mégis felismerem a keze munkáját. Belém nyilall: de őt ismerem-e valóságosan…?
Láttam fiatal lánynak, gyereket szoptató édesanyának, betegápolónak, hatalmas ebédek háziasszonyának, unokákat pásztoroló nagymamának. Ott voltam, amikor az etyeki Magyarkút újraindított vizét aranyosan csillogó kerámiagömbjei, mázas mozaikjai díszítették. Boldog volt. Kaptam gyógyító növényeiből, rozmaringbokráról, mely nála fává nő. Láttam, ahogy férje haját fonja, ahogy szövőszéket vet föl, ahogy gyapjút fest. Láttam gyerekeket tanítani agyagozni. Láttam sírni. Hallottam imádkozni. Sok-sok éve az ő csupraiból, tányérjaiból eszünk, a mázas bögréiből iszunk, köcsögjeiben tejet altatok, korsóiba bort öntök. Donna mindennapos része az életünknek. Ha tálalok, ha mosogatok, az edényein fölragyognak a festett virágok, madarak, szarvasok, székelykapuk életfája, somogyi bicskások tulipánja. Megunhatatlanul. A világ szebbik fele üzen és jön a közelembe, amikor a cserepeit használjuk.
Mennyi mindent tudok róla! De őt magát vajon ismerem-e?
„Menjél Csákvárra, még él az utolsó fazekas…”
Csákvári Nagy Lajos és Csókos Varga Györgyi. Már a nevük is regénybe illő. Egyszer meg is lehetne írni azt a regényt róluk. Festőnek készültek. Bernáth Aurél tanítványai. Nem szokványos életútjuk Budapest és Csákvár után Etyekre vitte őket. Kísérleteztek, új utakat kerestek. Család lettek. A művészházaspár nyolc gyermeke között Daniella született ötödiknek.
– Amikor már nekünk is három kicsi gyerekünk volt, és sokszor nem tudtam hová lenni, megkérdeztem anyámat, ő hogy csinálta. Nyolc gyerek. Hathetes szülési szabadság. Rajztanár, majd az sem… A kérdésem után anyám sokáig hallgatott. Aztán azt mondta, hogy nem akart gyereket, legfeljebb egyet. Aztán amikor Kolozs, az első megszületett, úgy érezte, semmi sem fogható ahhoz, hogy gyermeked van. És innentől nem számolgatta, hogy mi lesz, ha érkezik valaki.
Erő sugárzik Donnából. Ha végigsimít valamit, a simogatása is erős. Az agyaghoz erő kell, mondja, és eszembe jut egy kora tavaszi délelőtt. Hűvös volt, de sütött a nap. Beöltözve mindenféle kabátba, indult a kápolna felé vezető úton. Metszeni megyek, az mindig lecsillapít, intett vissza, dél felé megjövök. És megjött békében.
– Fiús lány voltam, mindig a bátyáimhoz csapódtam, fára másztam, csavarogtam velük, halásztam, úgy akartam ott lenni, hogy elfogadjanak. Erőm már akkor is volt, a fizikai erőnlét mindig hajtott. Szeretem terhelni a testemet, mindig odaadom magam a munkának. Sose értettem azokat, akik ezt nem teszik. A kínai horoszkóp szerint Ló vagyok, a másik szerint Vízöntő. Az a szabadságot szerető, aki hiába van fizikailag leterhelve, mégis repül! Mint a versenyló, futok, szakadásig.
A művészcsalád a nyolc gyerekkel az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek falujában, Etyeken, ma már elképzelhetetlen ellenállások között, az életet napról napra megragadva maradt felszínen. Gyerekeik mindegyike vitt tovább valami talentumot. Daniellát, bár gyümölcskertészként érettségizett, a család barátja, Kresz Mária néprajzkutató szinte megbabonázta a népi fazekasság csodáival. Fazekas akart lenni, földdel, vízzel, tűzzel dolgozni. Te csak menj Csákvárra, mondta Kresz Mária. Ismerte a falut, ahol élt még az utolsó csákvári fazekas.
– Én tudtam ezt, és hozzá mentem, Dezső Józsi bácsihoz. Ő volt a korongos, és én azért mentem Csákvárra, hogy tőle tanuljak. Nyolcszázötven forintos fizetést kaptam, nem tudtam belőle hazaadni, pedig nagyon nehezen éltünk akkor. Engem Csákváron egy nagyszerű, művelt család fogadott be, az iskolaigazgató Kovács Laci bácsi családja. Csodálatos edénygyűjteménye volt, sorban megmutatta, magyarázta, melyik honnan való. Volt hát indíttatásom. Néztem egy kancsót, mondtam, hogy fél év múlva nekem föl kell húznom egy ilyet! És hát ott volt Józsi bácsi. Magával vitt agyagot bányászni, mutatta a lelőhelyeket, szekeres kocsival mentünk. Pont, mint Boriszka, a harangöntő fia Tarkovszkij filmjében, az Andrej Rubljovban… Mindent megtanultam az agyaggyártástól a korongozásig elég gyorsan.
El kell fogadni, ha reped, ha törik. És újrakezdeni
Egy régi kép merül föl valahonnan a fiatalságunkból. Donna kész tányérokat hozott haza. Véletlenül mind összetört. Megállt bennem az ütő. Donna nem kiabált, nem sírt, nem szitkozódott.
– Anyám mindig azt mondta, ő nem tudná túlélni. Hogy amit megcsinált szeretettel és mennyi munkával, az semmivé legyen. De hát ez törékeny szakma, sok veszély van. A szárításnál, az első égetésnél, a mázazásnál. Sok a hibalehetőség. Rájöttem, az eltört cserép alázatra tanít. El kell fogadni, ha reped, ha törik. És újrakezdeni. Mert megjönnek a csodák. Előfordult, hogy dühömben odacsapkodtam én is, és jólesett. Ahogy Csákváron a tanulóedényeket. Ezeket nem égettük ki, de nagy öröm volt, hogy már föl tudsz húzni egy kancsót, köcsögöt. És amikor sok tanulóedény összejött, akkor az agyagraktár vályogfalához álltunk, és puff!, odacsaptuk a falhoz őket. Hát ez olyan boldogság volt, de olyan! Megszabadultam, és továbbléphettem.
Donnával az elején nehéz volt üzletet kötni. Különleges, egyedi edényeivel sokat kereshetett volna. De nem tudott megrendelésre két egyforma darabot csinálni. És nem akart pöttyös bögréket futószalagon.
– Mindig lelkifurdalásom volt, hogy nem tudtam a magam ura lenni. Kezdetben úgy éreztem, amit szeretettel csinálok, azért nem szabadna pénzt kérni. De akkor mi az én szakmám? Sokáig nem találtam a helyemet, és akkor sok évre az anyaságba húzódtam. Az öt gyerekünk után csak föltört bennem, hogy dolgozni, alkotni akarok. De belül ma is úgy érzem, hogy amit az ember szeretve, örömmel csinál, az nem áru. Persze meg kell élni. A szüleimtől azt láttam, hogy ők mindenkinek adnak: képet az orvosnak, muránói üvegmozaikot a bölcsődének, drága mahagónitörzset a szobrász barátnak – pedig apám akarta megfaragni, odaadta. Gyerekként láttam az arcokon azt a meghökkent, döbbent örömöt. Jó volt látni.
Ha valaki ennyire bízik bennem, ennyire ismer…
Aztán egyszer csak kiderült: az ezer tányér titokzatos megrendelője, elkészítésének mecénása… Lucza Gyula. Daniella férje. Amikor ez egyik pillanatról a másikra kitudódott, sokként hatott. A barátok eltátották a szájukat, gratuláltak. Donna összeomlott.
– Megsemmisültem. Úgy éreztem magam, mint aki soha nem lehet ura önmagának. Báb voltam egy játékban. Az összes barátom lelkesedett: „Hú, ez mekkora tett!” Én magam alatt voltam. Képes volt ezt így megtenni velem? Évekig hagyott hazugságban?! Sírtam. Amikor megnyugodtam, elkezdtem gondolkodni. Mit akart ezzel a Gyula? Ekkora gigantikus dolgot énbelőlem így kihúzni?! És egyszer csak arra döbbentem rá, hogy ha valaki ennyire bízik bennem, ennyire ismer, hogy a legjobbat hozom ki magamból… Kérdeztem: „Gyula, legalább megnézted?” Azt mondta: „Nem néztem meg, tudtam.” Még hozzátette: „Ha én kérem, nekem nem csináltad volna meg.” Gondolkodtam ezen is. Lehet, hogy így van. De az is lehet, hogy megcsinálom. Valami egész mást, talán még jobbat, hiszen akkor neki írok szerelmes levelet. De ez már a múlté. Rá kellett döbbennem,
hogy akivel élek, úgy szeret, annyira, ahogy én sosem tudtam. Ez a hosszú, munkás, megrázóan szép történet kellett, hogy felfogjam.
Elképzelem, ahogy bontogatja a visszakerült tányérokat. Ezer tányér…
– Ha eszembe jut valami, találok egy magot, megnézek egy képet, elkezdek köré rajzolni. Egyik vonal után jön a másik. Olyan ez, mint
a dal vagy az ima. Egyik sor hozza a másikat, hallgasd csak… Tömör, szép szöveg. Assisi Szent Ferenc fohásza. Nővérem, Kinga adta a kezembe…
Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
ahol sérelem van, oda megbocsájtást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétség, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol sötétség, oda világosságot,
ahol szomorúság, oda örömet.
Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.
Az Ezer tányér tárlat április 15-ig tekinthető meg a Természettudományi Múzeumban.
Fotó: Falus Kriszta
