Azt olvastam, egy házban élnek az édesanyjával és a lányával. Fantasztikus női erőtér lehet… 

Hát igen, erről Zorán tudna bővebben mesélni. A miénk nagyon erős csapat, az biztos. Egyébként a házban laknak még a nagynénémék is…

És béke van a generációk között?

Alapvetően igen, persze mindig előfordul konfliktus, olaszos temperamentumú a család, de ez így jó. Nálunk teljes szólásszabadság van. Azt mondják, az az egészséges, ha a generációk olyan távolságban laknak egymástól, hogy papucsban ne lehessen átmenni. Szerintem sokkal fontosabb az az érzelmi biztonság, amit a családtagok közelsége jelent. Születésem óta így élek, ugyanabban a házban, ahol a családunk mindig is lakott. Minden fát, bokrot, követ név szerint ismerek, ahogy a lányom (Balikó Rozi – a szerk.) is. Kiváltságos helyzet, azt szoktam mondani, hogy ezt kaptam apa helyett. Ez páratlan örökség, ami nagyon sok mindenre kötelez is egyben. Rengeteg tárgyat őrzünk azoktól a rokonoktól, barátoktól, akik nincsenek már velünk. És hiszek abban, hogy ha ezeket a tárgyakat használjuk, akkor valahogy az elveszett szeretteink is jelen vannak a család életében, csak másmilyen formában. 

Említette az édesapját, Hegyi Barnabás Kossuth-díjas operatőrt. Ön mindössze három hónapos volt, amikor meghalt. Ő hogyan volt jelen az ön életében?

A hiányában volt és lesz mindig is jelen. Anyám (Martin Éva díszletépítész – a szerk.) ugyan mesélt róla, de nem avatott be például­ a „disznóságaiba”. Apám nagy mókamester volt, még a szeme sem állt jól, ahogy mondani szokták. A zeneszerző Fényes Szabolcs például nagyon büszke volt a Škoda Octaviájára, mire apám kitalálta, hogy pálpusztai sajttal bekeni a műszerfalat. Amikor ­pedig Szabolcs és a felesége, CsikósRózsi (a harmincas, negyvenes évek ünnepelt színésznője – a szerk.) beültek a kocsiba, mind a ketten a másikra gyanakodtak, hogy belelépett valamibe, amíg ki nem derült az igazság. De ezt a történetet sem anyámtól hallottam, hanem Törőcsik Maritól, aki azt is elmesélte, ­hogyan csókolóztak apámmal egy autó hátsó ülésén. 

Szóval a nők bálványa is volt?

Azt nem tudom. Mari, aki egyébként nagyon jóban volt anyámmal, ezt csak úgy futólag említette. Nekem csodás érzés volt ezeket a történeteket hallgatni, de ez csak még jobban megerősítette a hiányt, hogy apám mennyire nincs jelen az életemben. Úgy nőttem fel, hogy sok nő vett körül, és kevés férfi. Mindig úgy gondoltam, azért ilyen fura a kapcsolatom a férfiakkal, azért viszonyulok hozzájuk másképp, mert nem volt senki, aki kislányként az ölébe vett volna, és azt mondta volna nekem, hogy én vagyok a legszebb. Sohasem éltem meg, hogy valakinek én vagyok a kedvence, az anyukák nem ajnározzák úgy a lánygyerekeiket, mint a fiúkat.

Ha már itt tartunk, az édesanyja nagyon nem akarta, hogy színésznő legyen.

És teljesen igaza volt. Még óvodás voltam, amikor a Hahó, a tenger! című gyerekfilm alkotói azt szerették volna, hogy szerepeljek a filmben. Anyám akkor éppen vidéken dolgozott, rám a dadám vigyázott, aki ugyanabban a házban lakott a családjával, ahol mi. A dadám megkapta a szöveget, hogy tanítsa meg nekem. Meg is tanultam, és elvittek a filmgyárba. Éppen a próbafelvétel folyt, amikor anyám beviharzott a műterembe, hogy szó nincs róla, az ő gyereke nem fog forgatni, neki még a homokozóban a helye. Anyám közelről látta ennek a szakmának az árnyoldalát, és nem akart ilyen sorsot a lányának. Látta, hogy milyen kiszolgáltatottak a színészek, és ezt nem kívánta nekem.

Jogos volt az aggodalma?

Valóban nagyon kiszolgáltatott szakma a miénk. A színész sorsa folyamatosan mások döntésétől függ, ritkán van a saját kezében. Mindig alkalmasnak kell lenned, mindig készen kell állnod, és aztán vagy kiválasztanak, vagy nem. És hiába teszel meg minden tőled telhetőt, lehet, hogy nem az kell. 

Ha ilyen nagy volt az ellenállás, hogyhogy mégis erre a pályára ment? Nem vette komolyan az édesanyját?

De, abszolút komolyan vettem, ám valahogy nagyobb volt a motivációm. Tizenhárom éves koromban Mészáros Mártával együtt könyörögtük ki anyámnál, hogy hadd forgathassak két napot. Nehezen állt rá. Én már az iskolában is szerettem játszani, főként másokkal együtt, és most is azt szeretem a legjobban. Jó gondolatokkal megnyilvánulni a színpadon, az is nagyon vonzó volt számomra… Sokkal okosabbnak látszik tőle az ember.

És milyen volt a filmgyárban felnőni? Mert gondolom, az édesanyja sokszor bevitte magával…

Hát nem. Amikor csak lehetett, nem vitt magával, de persze voltam azért bent vele. 

Fel tud idézni ehhez kapcsolódó meghatározó emlékeket?

Akkor még elég kicsi voltam. A felnőttek dolgoztak, és ez egy gyereknek nem tűnt annyira izgalmasnak, de azért vannak emlékeim. Egyszer a Káli-medencében forgattak, 1978-ban a Magyar rapszódiát – Jancsó Miklós szeretett ott dolgozni –, és Czinkóczi Zsuzsival és egy másik lánnyal ott lábatlankodtunk a forgatáson, amikor azt mondták nekünk, menjünk fel a dombra, és nézzünk be a kövek alá, mert ott pénzt rejtettek el. Gondoltam, csak el akarnak minket távolítani. De nem, mert tényleg ott volt! Nem tudom, ki rakta oda, de megtaláltuk. 

Azt mondta egyszer, hogy a színpad valójában pszichoterápia. Ez mit jelent? 

Azt, hogy nagyon jól lehet magunkról beszélni más által megírt mondatokon keresztül. Egy színész nem eltemeti a nehézségeit és a traumáit,­ hanem minden este újra meg újra előhozza őket, mert azokból él. Minél élénkebb az élmény, annál színesebb és annál hitelesebb az alakítás. A színpadon persze a karakter jelenik meg, csakhogy én hozzáadom a saját emlékemet, ami mindig velem lesz, és amit ott újra felboncolok. Minden azon múlik, mennyire vagyok képes alaposan megfigyelni az engem ért traumát, és a színpadon újra átélni.

Az átlagember pont fordítva csinálja, szeretne minél hamarabb megszabadulni a traumáitól. 

A színész meg mindig nyitva tartja a sebet. Ez persze nagyon fájdalmas.

Tudna egy ilyen emléket mondani, amit rendszeresen használ, és az ­olvasókkal is megosztható?

Veszteségek és kudarcok általában… A legerősebb ilyen élményemet, ami most felülír minden mást, nem fogom elmondani.

Arra nem is kérném. Egyébként könnyen el tudja sírni magát? 

Színpadon igen, de a való életben ritkán. A színpadon tudom. Megtanuljuk, miként kell előhívni az ilyen érzelmeket. Az érzelmi memória létező dolog, megtanították nekem Amerikában, Lee Strasberg iskolájában. 

Ez a method acting, ugye?

Igen. Három hónapot voltam kint Strasberg iskolájában a diploma után. Először a hangom miatt nem vettek fel itthon a főiskolára. Én is azok közé a szerencsétlenek közé tartozom, akik biztosra akartak menni, hogy maguk miatt kerülnek be, és nem valamelyik jó nevű szülőjük miatt. Ezért azt gondoltam, nekem valami olyan helyre kell mennem, ahol nem tudnak rólam semmit. És Los Angeles ilyen volt. Persze! Ott senki nem ismert, és a hangomon sem akadtak fenn.

Ha már a hangját említi, könnyen elfárad? Úgy értem, hogy valami probléma vagy rossz beidegződés folytán nem beszél véletlenül a természetes hangszíne alatt vagy fölött? 

Nekem ilyen a hangom, és kész, és nem fárad el egyáltalán. Mások pechjére sokáig tudok nagyon hangosan beszélni. De négyévesen is ugyanilyen volt a hangom, úgyhogy gégésztől gégészig vittek, hogy mondja már meg valaki, mi a baj velem. Minden orvos úgy nézett bele a torkomba, hogy na, most majd kiszedjük a békát. Gyerekkoromban egyfolytában Negrót etettek velem, hogy az majd segít. Volt, aki azt jósolta, hogy a pubertással kinövöm. Hát most vagy nem lett igaza, vagy nem jött még el a pubertás… Már mondtam, hogy a színművészetire elsőre a hangom miatt nem vettek fel, másodikra viszont már elhitték, hogy ez ilyen, ezzel nincs mit tenni. Békés András volt az osztályfőnököm, és azért engedett ki a főiskoláról Páger Antallal és Cserhalmi Györggyel forgatni az Elveszett paradicsom-töredéket, hogy ha fiatal koromtól kezdve hallják, talán megszokják, hogy ilyen a hangom. 

Megszoktuk. Jelenleg szerepel a Party című darabban, Az öreg hölgy látogatásában, a Játszd újra, Sam!-ben, a Béranyákban, a Képzelt betegben…

Igen, ezek mennek a Vígszínházban, de máshol is játszom, például az Art-Színtérben is, Edward Albee Három magas nő című drámájában, ami az egyik kedvencem, egy nyolcvanegy éves nőt alakítok benne. 

Hm, nem bántotta a hiúságát, hogy egy ilyen korú nő szerepét osztották önre?

Nem, mert az az alapkoncepció, hogy három közel egykorú, ötvenes nő játszik el egy huszonhat, egy ötven- és egy nyolcvanegy éves nőt. Egyszer Várnai Péter, a Vígszínház titkára azt mondta nekem, hogy „tudod, Baruskám, az a jó, ha mindenféle korosztályt játszol, a tényleges korodnál feljebb és lejjebb is, mert akkor megmarad a rugalmasságod, és bármilyen korú figura szerepe osztható rád”. 

Izgul még színpadra lépés előtt?

Mindig. De ez az izgalom lehet jó és lehet rossz is, van, hogy segít, de előfordulhat, hogy leblokkol. Volt már olyan, hogy kifejezetten rettegtem. Egy alkalommal tízezer ember előtt kellett énekelnem, és az pusztító volt, azt hittem, mindjárt meghalok. Néhány évvel ezelőtt Zorán kitalálta, hogy én is vendég legyek a nagykoncertjén az Arénában. Először nem kaptam levegőt. Ennyi ember előtt énekelni? Nem tudom elmondani, hogy a fellépés előtt milyen állapotba kerültem. Azon töprengtem, miként tudnám elkerülni, hogy megöljem a férjemet. Ráadásul közvetlenül a koncert előtt még próbáltunk egy darabot a Vígben, a próba során beestem a zenekari árokba és megsérült a lábam, úgyhogy sántikálva kellett mennem énekelni az Arénába. Remegett a kezemben a mikrofon, a hangmérnökök rám szóltak, hogy próbáljam meg egy kicsit erősebben szorítani, de képtelen voltam. Ez történt a próbán. Amikor viszont a koncerten Zorán felkonferált, hogy én következem, és tízezer ember tapsolt, az nagyon jó érzés volt, de csak arra elég, hogy fel tudjam vonszolni magam a színpadra. A felvételen látszik, hogy remeg a kezem… És képzelje, most megint erre készülök. Zorán újra rávett, hogy énekeljek március 18-án a nagykoncertjén az Arénában. ­Garantált hátsó fali szívinfarktus. (Nem lett – a szerk.)

Zoránnal otthon is kisegítik egymást, megosztják a munkát, vagy mindenki csinál mindent?

Mindenki csinál mindent. Mondjuk, Zorán nem vásárol be, és nem főz. 

Ön viszont igen. Két szakácskönyve is megjelent. Mit tud a fogadtatásukról?

Az első aranykönyv lett, ami azt jelenti, hogy azt választották az adott év legkedveltebb magyar szakácskönyvének. 

Gratulálok!

Köszönöm szépen. Ez a szívemnek nagyon kedves volt, mert Sandra, Zorán lánya találta ki, hogy ha már annyi mindent csinálok a konyhában, olyan jókat eszünk, miért nem írok könyvet. Édesanyám remekül főz, bizonyos Lili nagynéném és a családom női tagjai mind remek szakácsok voltak, tőlük lestem el én is. Egyébként szerintem minden családnak meg kellene írnia a saját szakácskönyvét a szülők, nagyszülők, dédszülők receptjeiből. Én ott álltam az anyám mellett, amikor főzött, és figyeltem, mit csinál, ahogy Rozi is ott áll mellettem. Mindenki felemlegeti valakinek a főztjét. A receptjén keresztül újra élvezhetjük az ismerős ízeket, csak már nem a nagyi vagy Lili energiája van benne, hanem a miénk.

A két lány, Sandra és Rozi könnyen összecsiszolódott?

Nagyon szeretik egymást, testvéri a viszonyuk. Sandra díszlettervezőként dolgozik, tőle már van egy unokánk is. Rozi huszonöt éves, befejezte a Budapesti Gazdasági Egyetemet, jelenleg intenzív spanyoltanulással van elfoglalva, és igyekszik kitalálni, miként tovább. 

Mi a legkedvesebb emléke, ami a Nők Lapjához fűzi?

Jaj, ez nagyon egyszerű! Anyák napja alkalmából Rozival szerepeltünk a címlapon, akkor volt egyéves, mind a ketten rózsaszín kendőt viseltünk. Abban az évben azt választották az év címlapjának, és egy laptopot nyertünk vele. 

És olvassa is a Nők Lapját?

Hát persze, amióta az eszemet tudom, az olvasójuk vagyok. A Nők Lapja rajongói klub alapító tagja lehetnék. Ez az egyetlen olyan heti magazin, ami az átlagemberek számára is megfizethető, valódi tartalommal bír, és nem csak nőknek szól. Igazi családi lap. Az újság tartalmára, ízlésvilágára, megjelenésére nagyon kell vigyázni, mert ebben az országban ilyen több nincs. 

Fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Haberland-Isai Anita, Földi Fanni, smink: Gyetvai Viki, haj: Radván Simon, ruha: Max Mara, Cos, Gant