Péntek volt, kora délután. Nem szoktam ilyenkor piacra menni. De számot vetettem a család kívánságával – egy kis komplett ebédet ígértem, levessel, másodikkal, talán süteménnyel (de ezt nem mondtam hangosan). És erőimet a feladatra koncentrálva, fölszerszámoztam. Ez annyit tesz, hogy összeszedtem a vászonszatyrokat, a nejlonzacskókat kiváltó szütyőket, egy nagyobb és egy kisebb kosarat, egy palackot a tejnek, egy edényt a savanyú káposztának, egy kisebbet a padlizsánkrémnek – aranyáron adja az erdélyi sajtokat és túrókat nemkülönben aranyáron számoló kisasszony, de hát ez a gyöngénk! Finom! Na meg a lista, a pénztárca, lakáskulcs, kocsikulcs. Minden megvan? Nem, telefont nem viszek, az egész kis túra legfeljebb egy óra hossza, még az kéne, hogy vállamon a teli szatyrokkal, kezemben a kosárral telefonálgassak. 

A nagy attrakció még a föld alatti garázs. Imádkozom, hogy odafönt legyen egy hely, ahová beférek. Néha meghallgatnak, néha nem. Ilyenkor nem marad más, mint legurulni a föld alá. Hogy miért ódzkodom eme technikai vívmánytól? Hát a bal oldali ablak! Mármint az öreg autónké. Amit vagy le tudok engedni, vagy nem. Ez teljességgel kiszámíthatatlan. És ha nem csúszik le az ablak, mármint az üveg benne, akkor ott pöföghetsz a sorompó előtt, ajtót nyitsz, amin vagy kiférsz, vagy nem, nevetséges kígyózó mozdulataid ellenére vagy eléred a gombot, vagy nem, bénázol, míg azt a szerencsétlen parkolójegyet meg nem kaparintod. Mögötted a sor… Nem folytatom, elég, hogy utálom a mélygarázst. Igen, igen, gyalog vagy biciklivel a legjobb piacozni, de ez esetemben jórészt már a múlté.

Amúgy ez a péntek két óra körüli idő igen alkalmas a bevásárlásra. A délelőtti tumultusnak már vége, a munka utáni roham még nem kezdődött el. Az árusok jó része, még a vidékiek is itt vannak, amit csak lehet, tőlük veszek. Krumpli is kell, egy kis hagyma, ilyenkor már nem veszek sokat, mert pár nap múlva az egész halom megőrül, és eszeveszett tempóban csírázni kezd, a hagyma burka vizenyős lesz, és nyurga zöld szárat hajt a spájzban, ha hagyom. Nem veszek hát sokat, nem is bírnám el. 

Na, ezek azok az elhatározások, melyek a piacot járva szépen dugába dőlnek. Jaj, pár szem alma is kéne, szép a saláta, egyet viszek, két szelet hal, mégiscsak böjt van… És egyszer csak ott állok feldíszítve, mozdíthatatlan nehéz szatyrokkal, kosarakkal, pedig egy részük nincs is velem, ott hagytam a kofáknál megőrzésre. 

A húsosnál gyönyörű a leveshús, csak egy kis darabot veszek. Jé, leárazták a pulykaszárnyat, milyen szépek – na még azt is… És végre vége. Koncentrálok a pénztárcámra, mindig lerakom valahol, de megvan, győzelem, viszem le az első rakományt a föld alá. Jövök vissza, összeszedem a többi szatyrot a kofáktól, be a kocsiba, minden kész – indulás.

Az események innen rövidülnek. Otthon kipakolok, ezúttal mindent a helyére teszek, krumplit, hagymát, savanyú káposztát. Keresem a leveshúst… a padlizsánkrémet… a fél liter tejet… a két zománctányért, amit végre megvettem – nincsenek. 

A kiskosár! Abban van mind! Otthagytam…! Fél négy, a pénteki forgalom már dübörög, nincs erőm visszamenni. Mélázni meg időm nincs, süteményt kavarok, közben a megpakolt kosaram ott lebeg a homloklebenyem legszélén. Nem mozdul. 

Az éjszaka nyugalmasan telik, a hajnal kevésbé. Arra gondolok, ha megvan, mármint a kosár, az jó, ha nincs meg, akkor sem omlok össze – legyen jó étvágya annak, aki megtalálta. Erre jutottam, és mondjuk úgy, békülékeny szívvel indultam a napnak. 

Hétkor már a piacon voltam. A kisasszony és a hentes a hosszú pult mögött rám csodálkozott, és arcuk felderült. A kosár?! Betettük a hűtőbe, tej is volt benne, meg ne romoljon! És mosolyognak kedvesen, olyan vigasztaló melegséggel, mintha az ő kosarukat találta volna meg valaki.