Erős, tizenéves kölyök laza szerelésben, méregdrága sportcipőben. A telefonját piszkálgatja a bevásárlóközpont péntek délutáni pénztársorában, közben az édesanyja viseltes, fekete dzsekiben hajolgat előtte, hogy a gumiszalagra pakoljon mindent. Kenyeret, zsemléket, tejesdobozokat, üdítőket, húst, felvágottat, tejfölt, mosószereket, nagy csomag pelenkát. Izzad, majd megszakad, fizet, aztán tempósan rámol vissza a bevásárlókocsiba, arca sötétszürke a fáradtságtól. Ugye tolod a kocsit helyettem, nyögi a fiának, aki vállat von, és elindul a kijárat felé. Dubajban, negyvenfokos hőségben láttam hasonló jelenetet, elöl lenge fehér ruhába öltözött, elegáns férfi, mögötte talpig feketébe burkolt, izzadó nő, tehát érzem, nem fogom kibírni szó nélkül. Kiabálni kellene, hogy az alázatos szolgálat nem azonos a szülői szeretettel, hogy nemcsak magának, de a szerencsétlen fiának is árt, hiszen a gyerek döbbenten fogja tapasztalni, a külvilág nem tolerálja úgy a flegma lustaságát, mint az anyja. Csakhogy egy helyes pénztárosnő megelőz. Miért nem segítesz anyukádnak, kérdezi a sráctól, aki határtalan fölénnyel válaszol. Közöd?, kérdezi, mire a fáradt anya felélénkül. Jól mondod, kisfiam, nincs köze hozzád, hadarja harciasan, és újult erővel tolja tovább a bevásárlókocsit a kijárat felé. Megvédte a fiát.

Nézd, itt a papír, hogy minden rendben a házunkkal, de erre hosszú heteket áldoztam az életemből, mondja a csinos, fiatal nő, aki egy szép, dunántúli városban él, s a tanítói munkája meg a családi teendői mellett a gondozott lakóházuk közös képviselője is. Mindössze három család él ott nagy békességben, de az utóbbi hónapokban valamennyien felindultak a hírtől, miszerint a mellettük építkezni kívánó vállalkozó húsz centit követel a nyeles telkükből, ami lehetetlenné tenné, hogy a kocsijaikkal beálljanak az udvarba. Szerencsére a fiatal tanítónő rohant a földhivatalhoz, az önkormányzathoz, földmérőt is kerített. Megúsztuk egy hivatalos földmérő jóvoltából, sóhajtja, de mondd: az efféle vállalkozók látják, mi zajlik körülöttünk? Hogy feje tetejére állt a világ, és a szomszédunkban gyerekek, anyák, fiatal férfiak halnak meg értelmetlenül? Hogy emberek ezrei válnak földönfutóvá, mert lebombázták az otthonaikat? Közben ők úgy építenek új otthonokat, hogy húsz-harminc centiket lopnak a szomszédtól? A sok szenvedés sem ébreszti rá őket, hogy legalább most kellene segíteni egymást kicsinyes nyerészkedés helyett? Mondja, mondja, felhevült arccal, én bólogatok, de felelni nem tudok. És önök?

Budapesti étterem, március 15-én, dél körül. Nem hallgatózom, de mindent hallok. Mögöttünk három férfi szid nekivadultan egy „elszállt kékharisnyát” – egyikük feleségét vagy társát –, aki a céges munkái miatt alig áll fel a laptopja mellől, pedig a lakás kupleráj, és gyakran a hétvégi ebédet is rendelni kell. Hiába dolgozza ki a belét, agyatlanabb, mint a férfi kollégái, csap az asztalra egyikük. A csapás akkora, hogy hátranézek, és a hatalmas kokárdáikról eszembe jut Széchenyi. Vajon tudják ezek az alfa-hímek, hogy a legnagyobb magyar a Hitel című zse­niá­lis művét „honunk szebb lelkű asszonyinak” ajánlotta? „Fogadjátok, hazám érdemes leányai, tiszteletem és szeretetem jeléül ezen kis munkám ajánlását! (…) A hitelről szólok, s ami belőle foly; a becsületrűl, az adott szó szentségéről, a cselekedetek egyenességéről, így előttetek sem lehet a tárgy idegenebb, mint előttünk, mert annyi nemes és szép, ami az emberiséget felemeli, a ti nemetek műve.” Így vélekedik Széchenyi a világ dolgai iránt érdeklődő nőkről, és korunk hősei úgy, ahogy az étteremben hallom? Persze remélem, utóbbiak majd kisebbségbe kerülnek, és lányaink, unokáink már olyan korban mutathatják fel a tehetségüket, amelyben a kétszázharminckét évvel ezelőtt született, fiatalon, frissen gondolkodó Széchenyi István követői lesznek többségben.