A Bridgerton-sorozat első évadát követően a fél világ empire vonalú ruhák és csipkés fűzők után kutatott, rengeteg ifjú pár rendezett „Bridgerton-esküvőt”, a magazinok oldalait elárasztották a György-korabeli hangulatot idéző kiegészítők, lakberendezési tippek. A széria mellőzte a történelmi hűséget, de a rajongókat ez nem zavarta, és örömmel nyúltak nagyon mélyre a zsebükbe, hogy részt vehessenek egy-egy, a sorozatot idéző elegáns bálon. A tévéfilmek és sorozatok időről időre kitermelik a maguk trendjeit, de vannak bizonyos korszakok iránt igazán elkötelezett nők és férfiak, akiknek az érdeklődése túlmutat egy hagyományos hobbi szintjén, az ő esetükben sokkal inkább életmódról beszélhetünk.
Sarah és Gabriel Chrisman tizenöt éve (szinte) pontosan úgy él, ahogy egy középosztálybeli család Viktória királynő uralkodásának utolsó évtizedében. Sarah-nak mindig is ez volt a kedvenc történelmi korszaka, elhitte, amit ezekről az évekről olvasott, éppen ezért lepődött meg, amikor egy fűzőt felvéve azzal szembesült, hogy a kínzóeszközként elhíresült ruhadarab egyáltalán nem kényelmetlen viselet. Úgy döntött, ezentúl csak magának hisz, és megpróbálja a lehető legpontosabban rekonstruálni az 1890-es éveket, és ebben társa volt a férje is. Chrismanék a Washington állambeli Port Townsendben élnek, kézzel mosnak, maguk varrják a ruháikat, a 19. századi trendnek megfelelő biciklivel közlekednek, fatüzelésű tűzhelyen sütnek, főznek, a gázlámpájukat gyufával gyújtják meg. Vezetékes telefont a biztonságuk érdekében tartanak, és Sarah a könyveit először megírja a tintával töltött tollaival, majd legépeli, mert manapság a szerkesztők nem hajlandók hagyományos kéziratokkal foglalkozni. Sokáig távol tartották magukat a számítógéptől, okostelefontól, mert nem akarták, hogy a technológia a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja az életüket, de manapság rendszerszeresen posztolnak a Facebookra, és YouTube-videókat forgatnak, például
arról, hogyan kell hagyományos módon szívecske alakú szendvicset készíteni Valentin-napra.
Austen-kóstoló
Jane Austen világa két évszázad után is rendületlenül népszerű, és ez különösen nagy szó olyan regények esetében, melyekkel az angolszász országokban kötelező olvasmányként ismerkednek meg a fiatalok. Amerikában tetten érhető az egyre erősödő „anglofília”, minden menő, ami brit, legyen az étel, akcentus, lakberendezési stílus, divattervező, vagy épp a foci, de mind közül Austen regényeinek van a legnagyobb ereje: csak az Észak-Amerikai Jane Austen Társaságnak hetvenkilenc regionális csoportja működik. Suzanne Boden évek óta szervez Austen-hétvégéket a vermonti birtokán, ilyenkor arra biztatja a vendégeket, hogy rejtsék telefonjaikat a bőrönd mélyére, és igyekezzenek benne lenni a (kétszáz évvel ezelőtti) pillanatban. A résztvevők korhű ruhát öltenek, teadélutánon vesznek részt, és áfonyás muffint falatozva részletekbe menően beszélik meg hittársaikkal, hogy melyik a legjobb regény és filmadaptáció, illetve hogy kinek melyik főhős az ideálja. Új készségekre tesznek szert: táncórákat vesznek, hímeznek, megtanulnak tintával írni és papírt hajtogatni úgy, ahogyan az írónő tette, mielőtt még a borítékok léteztek volna.
Földi Valhalla
Ami a nőknek Jane Austen, az a férfiaknak a viking kultúra, és itt most nem a fosztogatásra és az erőszakra kell gondolni. Norvégia nyugati partvidékén folyamatosan nő azoknak a száma, akik az őseik értékei szerint élnek. Minden héten több százan gyűlnek össze a viking piacon Avaldsnesben, a híres Széphajú Harald király egykori otthonában, hogy belekóstoljanak a viking életbe, és megtanulják a korabeli mesterségeket. Ha ma kellene választani, egészen biztosan Georg Olafr Reydarsson Hansen lenne a viking király, ő volt az, aki húsz évig dolgozott azért, hogy létrehozza a Njardarheimr nevű állandó viking falut. A település a gyönyörű Nærøyfjord legbelső részén épült, az ezer évvel ezelőtti falvak mintájára, hagyományos stílusban és módszerekkel. A tizennyolc épülethez több száz liter kátrányt, lenolajat és ökörvért használtak fel, a törzsfőnöki csarnokot zöldre festették, mert régen az volt a legdrágább festék, amit be lehetett szerezni. Norvégiában negyven vikingújrajátszó csoport működik, az aktív résztvevők száma háromezer körüli. Hansen úgy érzi, hogy amikor viking ruhákat vesz fel, akkor nem az próbál lenni, aki soha nem volt, hanem azt igyekszik hangsúlyozni, aki ott van benne a személyiségében. Nem utasítják el a modern világot, néznek tévét, és a heavy metalt tartják a modern vikingek zenéjének. Úgy vélik, hogy a réginek és az újnak együtt kell járnia, és ehhez hozzátartozik, hogy szoros barátságokat ápolnak, nagyon figyelnek az erőnlétükre, sokat edzenek, rengeteg időt töltenek a szabadban, alapvetően zöldséget, húst, valamint halat esznek, és kerülik a feldolgozott élelmiszereket.
Rockabilly
Jennifer Greenburg, egy indianai egyetem fotográfiatanára tíz éven keresztül fotózott olyan párokat, családokat, akik nemcsak úgy öltözködnek, mintha az 1950-es években élnének, hanem olyan autót vezetnek és úgy rendezik be az otthonukat, mintha Eisenhower még mindig hivatalban lenne. A rockabilly közösség tagjai között megtalálhatók bankárok, tanárok, akadémikusok, de kétkezi munkások, hegesztők, ácsok, autószerelők is. A közösségben sokan hisznek a hagyományos családmodellben, amiben az anyának és az apának jól körülírt szerepe van, meghatározott feladatokkal és jogokkal. Greenburg úgy tapasztalta, hogy ezek az emberek nem végeznek történelmi kutatást a témában, csak azt utánozzák, amit a régi Life vagy Look magazinokban láttak, az ötvenes évek legideálisabb változatát veszik alapul, és ennek megfelelően alakítják ki az életüket.
Nosztalgikus mindennapok
Sokan egyfajta lassabb tempójú, nosztalgikus hangulatú életet alakítanak ki maguknak, jellemzően a két világháború közti békés időszakot alapul véve, és a közösségi médiában mesélnek a mindennapjaikról.
A Teapots and tablecloths (teáskannák és terítők) néven blogoló Lydia Derbyshire-ben él a férjével, két kisgyermeket nevelnek, és úgy festenek, akár egy Miss Marple-regény imádni való szereplői. Lydia megosztja a hajgöndörítési és lakberendezési tippjeit, a receptjeit, elmeséli, miért jó szoknyában túrázni, vajat köpülni és hatalmas kerekű, réges-régi babakocsiban tolni a gyerekeit. Nemcsak hirdeti a lassú életet, de éli is, a nagyböjt idejére például teljesen kivonult a közösségi médiából, hogy magára és a családjára figyelhessen.
Lydia egyik barátnője MichelleClare, ő Remembering the old ways (emlékezés a régi módokra) címen az egyszerű élet örömeire hívja fel követői figyelmét. A nyolcgyermekes édesanya meggyőzően érvel amellett, hogy a kertészkedés, varrás, kötés, sütés és a csendes teázgatás a boldogság soha ki nem apadó forrásai. Michelle egy 1741-ben épült nádfedeles kúriában él a családjával, mindennapjaihoz Beatrix Potter világából merít inspirációt.
Fotó: teapotsandtablecloths instagram, jennifergreenberg.com, The governor’s house in hyde park, Suzanna boden Facebook,
Jane Austen Weekends Facebook, visitbergen.com, Sarah A. Chrisman Facebook, thisvictorianlife.com, rememberingtheoldways instagram
