Rendőrsorfal, bomba, fenyegetés, tiltakozás. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmje hatalmas vihart kavart a nyolcvanas évek végén. Az egyik magyar kereskedelmi tévé is elállt a levetítésétől annak idején, annyian ostromolták a csatornát, hogy ezt azért mégse…! Mondható, hogy egy film művészi alkotás, az esztétikai minősége a legfontosabb, de mondható az is, hogy az ábrázolt valós személyek nem szabad prédák. Különösen akkor nem, ha az egyetemes kultúra egyik alappillérét jelképező Jézusról van szó, akit a keresztények Isten fiaként, megváltójukként tisztelnek. A művészi szabadság megengedi, hogy egy történetet új gondolattal, értelmezéssel, szemponttal gazdagítsanak az alkotók, de jogos kérés, hogy legyenek tekintettel mások érzékenységére.
Scorsese filmjében Jézus olyannyira tele van kétellyel, hogy a kereszten már a megváltást is elengedné. Miközben halálát várja, elképzel magának egy másik, családi és testi örömben gazdag életet, és ennek képeit láthatja a néző is. Nem csoda, hogy ezek a jelenetek döbbenetet keltettek, különösen az egyház vezetőiben. A film egy másik epizódja újabb meghökkenés: az ácsként dolgozó Jézus kereszteket készít a rómaiaknak, amelyekre azok az elítélteket feszítik majd fel. A Willem Dafoe által megformált Krisztus kétkedő és bizonytalan, nemigen tűnik Isten küldetéses fiának. Ha igaz, Scorsese a film elkészítése után jó darabig csak testőrrel ment nyilvános helyre, annyi fenyegetést kapott, több országban egyszerűen be is tiltották művének vetítését.
A valaha volt legjobb
A Biblia a könyvek könyve, a történetek ősforrása, Jézus alakja és története a művészek örök ihletője. Festmények, zeneművek és irodalmi alkotások után a mozgókép is be akarta mutatni. Már a filmtörténet elején vászonra vitték életét és halálát, azóta rendezők sokasága tette le az asztalra a maga feldolgozását.
Érdekes, hogy az örök lázadó, Pasolini nagyfilmje, a Máté evangéliuma, amely bemutatásakor nem aratott osztatlan sikert, mára elfoglalta helyét a méltónak ítélt alkotások között. Pedig akkoriban az egyház nagyon is tiltakozott ellene, igaz, ez inkább magának a rendezőnek szólhatott. Pasolinit ugyanis nem sokkal korábban felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték az államvallás meggyalázásáért. A túró című filmjében, egy elképzelt Jézus-film forgatásán, az egyik latort alakító kiéhezett statiszta meghal a kereszten. A szerencsétlen ember annyi éhezés után túleszi magát. A hatvanas évek Olaszországában ez a történet ebben az összefüggésben főben járó bűnnek számított. Sokak szerint az őt ért vádakra válaszolt Pasolini a megrendítő filmmel, melyben Máriát az édesanyjával játszatta el. Akkor fanyalogva fogadta az egyházi vezetés, ám nemrég Ferenc pápa a valaha készített legjobb Jézus-filmnek nevezte. A Máté evangéliuma 1964-ben készült, középkori festmények képi világával, kevésbé a szóval, mint a látvány erejével.
A Jézus-filmek biztos pontja, a bármikor nyugodtan levetíthető, nem megosztó, monumentális filmeposz Zeffirelli 1977-es alkotása, A názáreti Jézus. Költőien szép, hosszú és részletes mestermunka, benne világsztárok sora. Laurence Olivier, Michael York, Anthony Quinn, Christopher Plummer és Claudia Cardinale mellett a címszerepet Robert Powell kapta. Powellt saját bevallása szerint a forgatás előtt nem érdekelte különösebben a vallás, ám Jézus szerepét hordozva egyre közelebb került a hithez, és a film készülte közben megtért. Zeffirelli Jézus egész életét feldolgozta, és hű maradt az evangéliumban írottakhoz. Nem borzolta senki kedélyét, nem akart újra- vagy felülírni semmit. Szőke, kék szemű, angyalarcú Jézusa maga a hit, a szeretet, a bölcsesség és az igazság.
Szabad viccelni?
Nem sokkal később a Monty Python is elkészítette témába vágó zseniális filmjét, a Brian életét, méghozzá egy vicces elszólás nyomán. A Gyalog galopp sikere után Eric Idle felelte a következő projektjük felől tudakozó újságíróknak, hogy az új film címe ez lesz: Jézus élete és dicsősége. Aztán ahogy ez tőlük megszokott, elkezdték komolyan venni a dolgot, és elgondolkodtak a témán. Gyorsan rájöttek, hogy Jézusnak semmilyen karikírozható tulajdonsága nincs, márpedig, ahogy a csoport legtekintélyesebb – és legviccesebb – tagja, John Cleese nem győzi hangsúlyozni, a humor lényege a kritika. Fordítottak hát a dolgon, és a vakhitről, a sztárkultuszról, a nyájszellemről meg a korlátolt lázadókról készítettek filmet. Brianről, aki a szomszéd barlangban született, szerethetően kedves és ügyefogyott. És akinek esze ágában sincs megváltónak lenni. Ma már milliók hálásak George Harrisonnak, mert az ő anyagi támogatása nélkül nem ismernénk a Júdea Népe Frontot, Fikusz Kukiszt és emlékezetes szállóigék sokaságát. A Monty Python tagjai előszeretettel idézték fel interjúkban, milyen is volt, amikor harcias egyházi személyekkel vitatkoztak tévéstúdiókban arról, sérti-e Jézust Brian története, vagy épp ellenkezőleg.
Ha humorról van szó, a szándékon múlik a legtöbb. Ha az alkotó nem sért, nem gúnyol, nem az vezeti, hogy a hívők orra alá pörköljön, akkor lehet önfeledten nevetni egy vallással foglalkozó vicces filmen is. Az egyik leghumorosabb angol sorozat, A Dibley-i lelkész karácsonyi epizódjában éppen betlehemezésre készülnek a falu lakói. A maguk módján… Mária nem képes megtanulni kétmondatos szövegét, a pásztorok félkegyelműek, Heródes – civilben a falu hiú polgármestere – pedig nem tud megbékélni a negatív karakterrel, ezért cukorkát osztogat a gyerekeknek, akik a szívükbe zárják, és áhítattal mondják: szeretünk, Heródes.
A passió kálváriája
Törvényszerű, hogy a popkultúra Jézus-filmje is elkészült a hetvenes években, ez lett a Jézus Krisztus Szupersztár. Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperáját 1971-ben színpadon mutatták be, majd két évvel később készült el a hippi színjátszók kerettörténetébe ágyazott film. Az értékelése körüli vita megint ugyanarról szólt: szabad-e Jézust izgalmas karakterként kezelni, emberi mozgatórugókat tulajdonítani neki, vagy rá más szabályok érvényesek. Eldönthetetlen kérdés, mert aki Isten fiaként tiszteli, mást gondol erről, mint aki csak a történelmi személyt látja benne. A rockoperában amúgy inkább Júdás áll a középpontban, az ő nézőpontja uralja a filmet.
A Webber zenéin alapuló mű körüli diskurzus semmi ahhoz képest, amit Mel Gibson kapott A passióért. A minden addigi képi ábrázolást felülmúló, brutális és megrázó képsorok miatt is bőségesen érte kritika a rendezőt, ám a fogadtatást alapvetően Gibson előzetesen tett antiszemita megjegyzései határozták meg. A legtöbb kritika szerint nincs antiszemita üzenete a filmnek, nem veszi el a felelősséget a rómaiaktól, ám az felróható – a túlzottan naturális ábrázoláson túl –, hogy kevéssé ismerhető meg belőle Krisztus tanítása, küldetésének lényege. A passió a történetre, azon belül is a szenvedéstörténetre szorítkozik, azt igyekszik a leghitelesebben ábrázolni. A hitelességet erősíti, hogy a szereplők arámi és latin nyelven szólaltak meg. Jézust a hívő Jim Caviezel alakította, ő a forgatás alatt több sérülést is elszenvedett. A film már bemutatása előtt támadások kereszttüzében állt, a viták a Vatikánig is eljutottak, így az akkori pápa, II. János Pál is elkérte DVD-n. A vetítés végén állítólag mindössze ennyit mondott: „Pontosan így történt”. Hivatalos állásfoglalást a katolikus egyház vezetője nem adott ki, és igaza volt. Döntse el a néző, melyik Jézusról szóló film áll hozzá a legközelebb.
Fotó: imdb.com, Profimedia
