1. Kövekkel emlékezve
Édesapámat említeném először, és persze édesanyámat. Nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Négy éve élem az életet nélkülük, és néha az az érzésem, hogy a korábbi létem, amiben még ők is benne lehettek, sokkal könnyebb élet volt, minden nehézségével együtt. Gyakran megyek ki a temetőbe hozzájuk. Bóklászom, rendezgetem a sírt, üldögélek. Úgy érzem, ez nekem jó. Zsidó szokás, hogy köveket visznek virág helyett a sírokra. Ez nekem tetszik. Hol virágot viszek, hol köveket, kavicsokat. Az egyik elhervad, a másik megmarad. Ez így szép. De nem akármilyen köveket viszek. Ugyanis mindig rájuk írom, honnan vannak, hogy az egyiket, mit tudom én, Horvátországból hoztam, a másikat a kisfiam, Milán találta a Duna-parton, megtetszett neki, és úgy képzeljük, hogy apunak is tetszett volna. Ő is mindig felvette a földről a szép köveket.
2. A gyerekeim
Az első két fiam, Tomi és Peti után viszonylag nagy korkülönbséggel született egy másik kapcsolatból Milán, aki még csak hatéves, idén megy majd iskolába. Vele teljesen másképpen vagyok, mint a srácokkal annak idején, mert most már nem kergetem a karriert. Most már nem a munkát sorolom a család elé, másképpen gondolkodom. Visszaemlékezve, mindig azok voltak életem legcsodálatosabb időszakai, amikor megszülettek a gyerekeim. Velük, általuk is lettem az, aki vagyok.
3. Ázsia annak idején
Másfél évig éltem Kínában több mint húsz évvel ezelőtt a rádió tudósítójaként. Az 1997-es kaland nagyon sokat hozott és nagyon sokat vitt el az életemből. Beleszagolhattam az ázsiai levegőbe, elképesztő történelmi változásokat láttam, a Mao-szocializmusból való áttérést ebbe a piacgazdaság-szerű szocializmusba, ami most jellemzi az országot. Láttam a kínaiakat még zubbonyban járni, aztán megtapasztalhattam, hogyan váltanak színes ruhákra, hogyan kezdik el csinosítani magukat a nők. Csodás éra volt!
4. Tévé egy évtized után
Tíz évre kivontam magam a televíziózásból, és most már hat éve, hogy az ATV-nél csinálhatom a Heti Naplót. Kockázatos volt a visszatérés, de mára elmondhatom, jó ennél a csatornánál dolgozni, és nagyon szeretem a csapatomat. Tíz év szünet után éreztem magamban muníciót, hogy megmutassam, még mindig tudok olyan műsort készíteni, amit a közönség néz és szeret. Hálás vagyok, hogy megkaptam erre a lehetőséget, megmutathattam a szüleimnek, a gyerekeimnek, tehát akiket a világon a legjobban szeretek, és nem tagadom, magamnak is, hogy tudok különlegeset alkotni a televíziózásban.
5. Ismeretlen ismerősök
A mai napig boldoggá tesz, hogy a tévézéssel egy kicsit családtagjává válhatok minden nézőnek, hogy egy kicsit én is az otthonukba költözhetek. Boldog vagyok, amikor az utcán azt mondják nekem, hogy szia, Bandi, mert mindig azokat tegezik meg öcsizik, bandizzák, akiket kedvelnek. Régen furcsának találtam, hogy Bandinak szólítanak, de aztán megértettem. Hogy ez ilyen. Ha szeretnek, becéznek.
Fotó: DFP / Kunos Attila
