Ha a nagyszüleimre gondolok, akkor a végtelen nyarak jutnak eszembe. A reggeli vajaskifli, a könyv nélküli mesélés, a mindent gyógyító húsleves és az aggódó telefonhívások, hogy hazaértem-e. Nagymamám túrós sütit készít, a papa meg szálkás betűivel keresztrejtvényt fejt, morog, ha szerinte nem jól csinálta a Füles. Sajnos mindez múlt idő. Jó pár éve elbúcsúztunk tőlük, csak néhány fotó és az emlékek maradtak.
Szerencsém van, a lányomat a nagyszülei versengve szeretik, a finomságokból és mesékből nincs hiány. Nyugdíjasok, van idejük és kedvük az unokával foglalkozni.
Nincs ez mindenhol így, és nem is várhatjuk el, hogy így legyen. Az elmúlt években megsokasodott azon nagyszülők száma, akik nem tudják magukhoz ölelni az unokákat, a vasárnapi finomságot is csak a monitoron tudják megmutatni, hiszen a gyerekek egy másik országban élnek. A most felnövő generációnak már nem szokatlan, hogy csak a nagyobb ünnepekkor találkozik a mamával. Hogy ezt a nagyszülők hogyan élik meg? Most őket kérdeztük erről.