– Képzeld el, épp a meccs napján írtam meg mindhármuknak Messengeren, hogy találtam egy elég olcsó, de kellemes apartmant Horvátországban, és szeretném, ha ott töltenénk egy hetet tanévzárás után. Kaptam két szívecskét a fiúktól, meg egy okét a férjemtől. Ennyi. Reméltem, majd este beszélünk, de akkor jött a meccs, amelynek végére rájöttem, elmebaj az életünk. Gondolom, feltűnt neked, hogy a horvátországi nyaralás tervét nem elmondtam, hanem megírtam a fiúk­nak. Ugye, nem érted, miért? Mert mi levelezős család lettünk az utóbbi hónapokban, ami ellen sokáig harcoltam, de aztán beadtam a derekamat. E vicces vagy inkább drámai helyzet okozója a férjem, akivel írásban – e-mailben, sms-ben, Messengeren, Viberen stb. – békésen és röviden beszélek meg mindent, ám ha szemtől szemben váltunk szót, mindig összeveszünk. Ha írunk, szeretjük egymást, ha beszélünk, harcolunk. Szerintem azért jutottunk idáig, mert a technikai újdonságokért rajongó, kiváló kézügyességgel megáldott, örökké fúró-faragó-szerelő, reklámgrafikus férjem nem a szavak embere. Ő rendes, szorgalmas, befelé élő, jólelkű férfi, aki szereti az én temperamentumomat, de már a kezemet is némán kérte meg. Tizenöt évvel ezelőtt szerelmesen nézett rám egy margitszigeti padon, majd az ujjamra húzott egy gyönyörű gyűrűt. Persze a fiaink kamaszodása kezdetén már nem nézett rám olvatag szerelemmel, amikor éjszakákon át vitatkoztunk a nevelésükkel kapcsolatos problémákon. Ő laza, mindent megengedő, fütyül a szabályokra meg a bizonyítványokra, tehát nekem kellett és kell szigorkodni.