„Fantasztikus nők tisztelnek meg a bizalmukkal, és mesélik el nekem a legmélyebb érzelmeiket, beszélnek a betegségeikről, és megosztják félelmeiket, fájdalmaikat és örömüket. És én ezért újra és újra, minden alkalommal hálát fogok mondani.” Ez volt az a bejegyzés, ami után úgy éreztem, szeretném bemutatni a Nők Lapjában Hámori Zsófia fotóst, aki két éve készít művészi aktokat. Képei olyasfajta bensőségességet, finomságot és melegséget képviselnek, ami miatt számomra egy új esélyről szólnak: hogyan kerülhetünk ismét közel önmagunkhoz.
Mint mondja, mindig is három dolog foglalkoztatta szenvedélyesen: a fényképezés, a pszichológia és az írás. Az aktfotózásban – és lovelylinestoriez nevű Instagram-oldalán – mindhármat ötvözni tudja. De milyen út vezetett idáig?
Kölcsönös bizalomjáték
Zsófi már a gimnázium után elvégzett egy fotóriporteri képzést, majd vizuális kommunikáció mesterszakon diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetemen. Később a médiában is dolgozott, miközben már fotósként is fogadott ügyfeleket. Jó iskola volt az a nyolc-tíz év, ami alatt sok mindent kipróbált a portréfotózástól kezdve a családi, ingatlan-, rendezvény- és esküvői fényképezésig. Megfigyelte, hogy egyes fotográfusok ugyanazokat a frázisokat használják alanyaik oldására, függetlenül attól, ki és milyen hangulatban áll a kamerájuk elé. Zsófi már akkor úgy gondolta, ezt a személytelenséget megérzik a modellek, és az átüt majd a végeredményen is. Amikor szakmailag elkezdte érdekelni az aktfotózás, és megkérdezte egy kollégáját, kik készíttetnek magukról meztelen képeket, a válasz így hangzott: kilencven százalékban szeretők.
– Akkor nagyon felhúztam magam – meséli Zsófi. – Úgy éreztem, ebben a műfajban több van annál, mintsem hogy csak arról szóljon, hogyan kápráztassuk el a nős kedvesünket pezsgőspohárral a kezünkben. Az is bosszantott, hogy a magazinok cikkeiben hol arról volt szó, hogyan adj le öt kilót, hol arról, hogy fogadd el magad, bárhogyan nézel is ki. Szerettem volna visszaadni a test méltóságát, és megmutatni, hogy minden testben van valami szép.
Igen, Zsófi minden testben meglátja a szépet, azt mondja, a fotózásokon rendre előfordul, hogy egy-egy testrészről kétszer annyi képet készít, mint az összes többiről együttvéve. És lehet, hogy pont arról a domborulatról, copfról vagy kulcscsontról mi magunk nem gondoltuk volna, hogy valaki gyönyörűnek látja. Rajong a hát-derék-fenék vonaláért, az összes modelljéről készít ilyen képet, egyszer talán kiállítás is születik majd belőle, hogy megmutassa: ahányan vagyunk, annyiféleképpen szép ugyanaz az ív.
Zsófi egy női hátról készült képsorozatot mutat: ugyanaz a modell, ugyanaz a póz, mégis kilencféle hatás: a fény teszi. Sokat bíbelődik a lámpák beállításával (a fényeléssel, ahogy szakszóval mondja), már csak azért is, mert más fények kedveznek a bőr textúrájának, és mások a hangulatnak. A modell pedig, bár teljesen odaadja pőreségét a kamerának, jó, ha tudja, hogy a képeken sokkal kevesebb fog látszani, mint gondolja.
Ez kölcsönös bizalomjáték. Zsófi mindig beszélgetéssel indít, és előfordul, hogy erre több időt szánnak, mint magára a fotózásra.
– Sok nő élete legintimebb történéseibe avat be, és ez nagyon megtisztelő – mondja. – Egyszer egy huszonéves lányt fotóztam, és elmesélte, hogy hamarosan agydaganattal fogják műteni, de előtte még el akart jönni hozzám. Egy hónap múlva e-mailt kaptam tőle: megírta, hogy most tolták ki a műtőből, és minden rendben. Más a gyerekkori traumájába avatott be, megint más a házassági válságáról mesélt. Van, aki a párjának készítteti a képeket, de sokan saját maguknak. Ezek a képek nem elsősorban a szexualitásról szólnak. Inkább arról: „ilyen vagyok most, életemnek ezen a pontján”.
Rúzs és bicikli
Mint Zsófi mondja, az aktfotózás természetesen a saját nőiségével való kapcsolatát is finoman áthangolta. Régen nagyon kritikus volt magával szemben, most jóval elfogadóbb. Emögött persze nem kevés terápiás munka is áll. Korábban például nemigen tudott mit kezdeni a benne megbújó kettősséggel.
– Esőben, mínusz öt fokban is biciklivel közlekedem, és ha kell, meg is szerelem a járgányt, de rúzs nélkül szinte soha nem lépek ki az utcára. Másfél évig balettintézetbe jártam, de az első vizsgán összeverekedtünk az egyik lánnyal egy kontyhálón. Vagányság és tetszeni akarás, keménység és lágyság: sokáig úgy éreztem, nem fér össze a személyiségem férfiasabb oldala a nőiességgel, de ma már nincs ezzel problémám.
Amikor belevágott az aktfotózásba, saját magát is lencsevégre kapta. Azt mondja, rettenetesen izgult, akkoriban még zavarba ejtette a helyzet. Nem is elsősorban azért vállalta, hogy legyen magáról ilyen fotója, hanem azért, hogy átélje a szituációt, milyen anyaszült meztelenül odaállni egy fényképezőgép elé. Úgy érezte, akkor hiteles a vendégei előtt, ha maga is megtapasztalta ezt az élményt.
