Mindannyian tudjuk, hogy a mai srácok jóval korábban és jóval több tudáshalmazzal rendelkeznek, mint eddig bármikor. Nem véletlenül írom, hogy halmazzal. Ez a halmaz egyféle tudás-összevisszaságot takar. Mozaikszerűen épül be a gyerekek tudástárába, de nem az ismeretrendszerébe. Ez nagy különbség. Ráadásul ez a mindenféle tudás, mondhatjuk úgy is, információ, nemritkán negatív hírháttérrel rendelkezik. Szenzáció, érdekesség, valami kirívó, meglepő, drámai – tele vagyunk ilyen és ehhez hasonló, még hírnek sem mondható ismerettel. Jellemzőjük, hogy nem tipikus, nem rendezhető, nem átlátható „történések”. Nem követik a valószerűséget, csak mintha követnék. És ezek a rendezetlen, sokszor ijesztő ismeretek kérdések mentén rakódnak le a gyerek lelkébe. Hangsúlyozom, nem az eszébe, hanem a lelkébe.
Gondoljunk bele. A rettenetes földrengés után félig állítások formájában ott lebeg a kérdés: vajon mikor lesz ilyen súlyosságú földrengés nálunk? S ez csak egy, ami közelről foglalkoztat mindenkit – a gyerekeket is. Más, szorongást keltő eseményekről most ne is beszéljünk. Egy szó, mint száz, nagyon sok van rajtuk. Sok a feldolgozatlan információ, hírek, vélekedések halmaza, melyek félig tények. Ebben ülnek nap mint nap. Csoda, hogy elveszettek? Hogy feszültek? Ugyanakkor érzelmileg még nem elég fejlettek. Az, hogy félnek, hogy megijednek, az csak egy érzékenység, amire viszont oda kell figyelnünk! Nagyon is!