Több tragédia előzte meg Gulácsy születését. Édesanyja ötször vetélt el, majd első gyermekét négy hónaposan elveszítette bárányhimlőben. Gulácsy Lajos volt a hetedik a sorban, ám ő is koraszülöttként látta meg a világot. Visszaemlékezéseiben azt írja, „meleg tányérok közé helyezték zsarátpiros, igénytelen testem”, és a korabeli inkubátor szerencsére működött. A gyermek életben maradt. Ám az aprócska, törékeny egészségű kisfiút extrém módon féltette az édesanyja.
Ennek a túlzott szeretetnek első áldozata a férje előző házasságából származó két kislány lett. Noha a tizenegy éves Sára és a nyolcéves Berta nagyon szeretett volna babázni, mostohaanyjuk szigorúan megtiltotta nekik még azt is, hogy belépjenek a gyerekszobába. Egész nap a konyhában kellett csendben játszaniuk a cselédekkel, és a helyzet végül annyira elmérgesedett, hogy a kislányokat az apa testvéréhez küldték vidékre, hogy ezentúl ott nevelkedjenek.
Ez a döntés több súlyos következménnyel járt. A lányok ugyanis betegen érkeztek nagybátyjuk házába. Torokgyík lappangott bennük, amivel megfertőzték unokatestvéreiket, és a két legfiatalabb bele is halt a betegségbe.
De hozzájárult mindez a Gulácsy család teljes elszegényedéséhez is, mert a családi vagyon nagy része a lányok édesanyjának öröksége volt, és enélkül az apa mérnöki fizetése nem fedezte a háromszobás pesti lakás fenntartásának költségeit. Lassan, évek alatt egyre kisebb lakásokba költöztek, és egyre többet nélkülöztek. De ebből a kisfiú sokáig semmit nem érzékelt.
Különc művészlélek
Szülei igyekeztek az érzékeny, álmodozó gyereket mindentől megvédeni. Nem szidták le, ha rossz jegyet hozott, nem bánták, ha kimarad az iskolából, és nem akadályozták meg művészi kísérletezéseit sem, sőt. Őszintén hittek benne, hogy sikeres, gazdag életpálya áll előtte, pedig sokáig nem bizonyított, mert az iskolai képzést túl szűknek érezte. Mesterségbeli tudásának hiányosságai képein nyilvánvalók, de ez sem akkoriban nem csökkentette, sem manapság nem befolyásolja az értéküket. Ugyanis saját életet élnek, és ez mágnesként vonzotta mindig is azokat, akik képesek voltak a felszín mögé látni.
Az álmodozó, csendes, merengő fiút a korabeli művészvilág örömmel befogadta. Nem bánták, hogy „regényes maskarának” öltözik be, és csipkés ingben, cilinderben, rövidnadrágban és magas sarkú cipőben járja az utcákat. Elfogadták művészlelke különcségeit, sőt, vele játszottak, ha úgy hozta a sors. Többször is részt vettek az általa szervezett „firenzei temetésen”, amikor is egyikőjük halottnak tettette magát, és Gulácsy papnak öltözve búcsúztatta. Egyik nap Hamletnek öltözött be, másik nap Don Quijoténak. Kiállításain misztikus légkört teremtett – függönyökre akasztotta a képeket, így azok mintha csak lebegtek volna a besötétített, gyertyával megvilágított termekben.
Művésztársait elbűvölte az általa teremtett képzeletbeli ország, Na’Conxypan, ahol nappal mindenki alszik, és éjszaka folyik az élet, és a mesebeli Cökxpôn cukrászdában marcipános árpakását szolgálnak fel.
Gulácsy számára a művészet nem egyszerűen munka volt, időtöltés vagy önkifejezés, hanem maga az élet, és Na’Conxypan világa menedék a hétköznapok brutalitása és nyomorúsága elől. Édesanyja nyomasztó szeretetétől, édesapja halála elől, az éhezés, a nélkülözés elől, ami egész életében végigkísérte, és amin senki nem tudott segíteni – mert hiába akadtak már akkoriban is gyűjtők, akik megvették volna a képeit, ő egyiktől sem akart megválni, ezért megfizethetetlen árat mondott rájuk, és ha valakit még ez sem riasztott el, akkor inkább lemásolta a képet.
A Szürrealisták előfutára
De nem Na’Conxypan volt az egyetlen hely, ahová vágyott. Ugyanilyen csodásnak látta Itáliát is, ahol több évet töltött. Különösen annak kicsi, középkori városait szerette, amelyeket képein barnás, szépiaszínű festékekkel, furcsa jelmezes alakokkal benépesítve festett meg.
Művészete szokatlan, egyedülálló lenyomata a kornak, amelyben a vele egykorú modern, avantgárd festők sorra feszítették szét a hagyományos festészet kereteit. Ő azonban nem akart túllépni a régi művészeten, inkább átformálta egy olyan mesebeli világgá, aminek a szabályait ő alkotta meg – mint Na’Conxypan hercege. Merthogy olykor így írta alá leveleit és szignálta verseit, novelláit. Pihenés helyett pedig szabadiskolákba és múzeumokba járt, ahol sorra másolta a legnagyobb művészek munkáit, és folyamatosan képezte magát. Nem azért, hogy minél pontosabban ábrázolhassa a valóságot, hanem hogy képes legyen azt a saját belső valóságot megmutatni, amit csak ő látott, és ami miatt manapság a szürrealisták előfutárának tekintik a szakemberek.
Az álombéli birodalom azonban idővel egyre fenyegetőbbé vált, úgy, ahogyan az őt körbevevő valóság is. Festményein jól látható a változás: a belső logikájuk szétesik, a színek sötétebbé válnak, és egyre több az ijesztő figura.
