Megtiszteltetés, hogy a lakásán fogad. Jól látom, hogy ezen az ajtón lépett be Tóth Barnabás is a Bereményi kalapja című dokumentumfilmben?
Igen, azonnal felismertem, „Szervusz, Barnus” – üdvözöltem, holott harminc éve láttam utoljára. Ő játszotta a gyerekkori énemet az Eldorádó című filmben, tízévesen. Papp Gábor Zsigmond, a Bereményi kalapja rendezője nem mondta meg előre, kit fogok látni az ajtóban, csak nyissam ki. De Barnusnak annyira jellegzetes az arca! Ő volt a beszélgetőtársam a dokumentumfilmben, úgy is, mint fiatal rendezőtársam, és színészként is tudtam támaszkodni rá, hiszen neki ebben nagyobb gyakorlata van. Jó kis csiki-csuki játék volt (kópés mosoly).
Kitűnő alkotás lett, ezzel köszöntötték a hetvenötödik születésnapján. Szerintem az a csúcsjelenet, amikor apósát, a kommunista kádert, a „nagy régi sólymot” – hogy a Cseh Tamás-dalt idézzem – alakítja, ön mellett pedig Barnus mint a fiatalkori önmaga. Jól berúgnak, az após még lövöldözni is kezd a pisztolyával. Pedig semmi nem áll messzebb öntől, mint a politika.
Szerencsére mindig sikerült megőriznem a kívülállásomat. Ezért is nem jelent meg az első novelláskötetem, A svéd király után hosszú évekig semmi tőlem. A hatvanas, hetvenes évek kortárs szerzőinek írásaiban mindig érződött valami furcsa homályosság. Nem a cenzúra miatt, a nagyobb baj az öncenzúra volt! Óvatosak voltak, márpedig írni csak bátran szabad. Még közel volt hozzánk ötvenhat, folyt az átrendeződés, némelyeket hallgatásra ítéltek, akik pedig írhattak, azoknak súlyos kompromisszumokat kellett kötniük. Furcsa volt akkoriban a szerkesztőségek légköre. Olyan szerkesztőkkel találkoztam, akik közül néhányan az ÁVH alapítói közé tartoztak. A kiadóm igazgatójáról, aki szinte a fiává akart fogadni, kiderült, hogy a saját fia öngyilkos lett az apja szolgálati fegyverével. Fogtam a fejem… „Ígéretes tehetségként” azonnal belekeveredtem a korabeli intrikák hálójába.
Hát ezért a hosszú hallgatás! Ezt feltétlenül meg akartam kérdezni öntől.
Az történt, hogy amikor a Magvető Kiadó ifjú tehetségeket keresett 1970-ben, én bevittem a novelláimat, de szinte azonnal ráébredtem, hogy igazuk volt azoknak a fiatal íróknak, akikkel az egyetemen találkoztam. Megfogadták, hogy kizárólag szamizdatban terjesztik az írásaikat. Bódy Gábor szervezett be közéjük. Én vidéki srácként – két évet Pápán, a gimnáziumban töltöttem, egy évig pedig katona voltam, előfelvételis – kerültem vissza a szülővárosomba, Budapestre, és elveszetten álldogáltam a bölcsészkar folyosóján, amikor egy nyurga fiú rám köszönt. Beszélgetni kezdtünk, egyszer csak azt mondta: „Te biztosan írsz.” Azt feleltem, igen. Aztán a következő pár napban gyorsan írtam három oldalt, mert nem akartam szégyenben maradni. Bódy elvitt a fiatal írók szalonjába, ők elolvasták a novellámat, és azt mondták, nagyszerű. Befogadtak, és én alávetettem magam a szabályaiknak. Ha nem publikálunk, hát nem publikálunk.
Aztán mégis megszegte a szabályt. Meg akart győződni arról, valóban tehetséges-e?
Igen. Azt olyanoknak kell mondaniuk, akiket az ember tapasztaltnak hisz. De a megjelenés után azonnal meg is bántam, a következmények miatt. Úgy döntöttem, inkább elszegődöm forgatókönyvírónak a filmgyárba. Azért továbbra is írtam novellákat, illegalitásban.
Meg dalszövegeket Cseh Tamásnak. Valahogy mindig mások mögé bújt. A Megáll az idő című ikonikus film forgatókönyvét is ön jegyzi, ezt sokan nem tudják. Kényelmesebb volt így?
Nem kényelmesség volt. Szabadság. Így tudtam megőrizni a stílusomat. Olyan témákat választhattam, amelyeket én személyesen húsbavágónak éreztem. A dalok női például, akikről Tamás énekelt, az én nőim voltak, és a Megáll az idő is az én múltam szereplőiről szólt.
Láttam, hogyan ír dalszövegeket a fiatal zenész, Járai Márk dallamaira, a konyhában ülve…
Igen, soronként. Cseh Tamással is így dolgoztunk. Ő lepengetett egy dallamot a gitárján, én pedig kitaláltam rá egy verssort. A jó dalszöveg versként is működik. Az ugyanúgy belső zenére íródik, az emberben elindul a ritmus, arra születnek a sorok. De a prózával is így van, néhány hosszú mondat után érzi az ember, hogy kell egy rövid, és általában ez az igény csalogatja elő a legjobb gondolatokat… Ha már a versnél tartunk, annak idején Andrzej Wajda forgatott egy filmet a lengyel író, Wyspiański híres színdarabjából, a Menyegzőből, ami egy verses dráma, de nem akadt más, aki szinkronizálni tudta volna, csak én. A színészek szájmozgására írtam a verseket, így lett belőlem tekintélyes szinkrondramaturg. Amikor Wajda megtudta ezt, ragaszkodott hozzá, hogy az én szövegeimmel állíthassa színpadra a darabot a Nemzetiben.
Később, a nyolcvanas években azonban előjött az árnyékból.
Elegem lett abból, hogy mindig más aratja le a babérokat. Éppen akkor hívatott be Nemeskürty István, a Budapest Filmstúdió igazgatója, hogy év végével menesztik, de egy filmre még van pénze, nem írnék-e egy jó forgatókönyvet. Mondtam, hogy rosszkor szól, éppen most határoztam el, hogy nem írok többet. Mire ő: akkor rendezzem én a filmet. Beleegyeztem, és 1985-ben elkészült A tanítványok. Pár évvel később azután gyorsan felkértek még egy mozi rendezésére. Törtem a fejem, mi legyen a téma, és eszembe jutott a gyerekkorom. A bérház a Teleki téren, ahol hatéves koromig a nagyszüleimmel éltem, a piac, ahol a nagyapámnak standja volt, az egész kavargó történelem 1956-tal bezárólag. Ez lett az Eldorádó.
