Hogy kik az ők? És kik a mi? Kik is lennének? Az örök páros. Tragédiák és vígjátékok halhatatlan szereplői. Szereposztásuk szerint teszik a dolgukat. Születnek, élnek, szeretnek, életet adnak. Bántanak, megbánják, szenvednek, nem tanulnak. Közben felfedeznek, tanítványokat nevelnek, hírnevet szereznek, vagy csak pótolhatatlan fogaskerekei a gépezetnek, mely működteti és elnyeli a mindennapjaikat. Aztán elenyésznek az idő végtelen sodrában. A férfi is, a nő is. És közben megtörténik minden. Minden, amiért ezen az ezerszer áldott, ezerszer megkínzott és meggyötört bolygón élni érdemes.
Mikor az uccán átment a kedves
Leától jött levél. Szokott csak úgy néhány sort írni. Szeretem Leát. Színek és mosoly – ez jut eszembe róla. Sokat segít a világban. Beteg, elfáradt embereken. A karja, a keze, a lelke erejével, a szavaival. Három gyermeke van. A negyedik a férje. Sokféle vér kavarog az ereiben. Sokféle temperamentum és érzelem lakik a szelíd lelkében. Amit – így képzelem – ugyanolyan élénk és meleg színekkel burkol be, mint amilyenekbe szép, asszonyos testét öltözteti. A levele ennyi volt:
„Tegnap a húgommal és a kislányával A diótörő című balettet néztük meg. Útban az Opera felé szaladtam, hogy ne kelljen várniuk rám. És ekkor utánam rohant egy harmincöt év körüli férfi, hogy elmondja, milyen gyönyörű és nőies vagyok. Franciának, vagy inkább spanyolnak nézett. Ő marokkói, félig francia, félig afrikai férfi volt. Ennyit tudtam meg. Úgy érzem, az Angyalok küldték ezt a férfit, hogy megerősítsenek. Megköszöntem gondolatban nekik is, meg a marokkóinak is. Ha többen lennének ilyen férfiak, sokkal szebb lenne a világ. Mennyivel finomabb ez, mint amikor füttyentgetnek utánad. Valahol bók az is, de abban semmi felemelő nincs.
Ott, akkor egy József Attila-versben éreztem magam. »Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez…«”
