Szerelem és szabadság a karibi ég alatt – Magyarok Dominikán

Ez a leggyönyörűbb vidék, amelyet emberi szem valaha látott – jegyezte fel elragadtatva Kolumbusz, amikor ötszázharmincegy évvel ezelőtt partot ért a mai Dominikai Köztársaság területén. A Budapestről érkező turista is a Jóisten tenyerén érzi magát e pálmafás paradicsomban, közben meglepődve fedez fel az idegenvezetők között két magyar nevet: Humli Eszterét és Kuchta Dánielét. Ők itt élnek és dolgoznak a karibi ég alatt.

– Élvezzük az életet meg a sziget valószínűtlen szépségét, közben annyit dolgozunk, amennyit csak bírunk – mondja nevetve a csinos, gyönyörűen lebarnult Eszter, miközben lepattan a motorról Dominika egyik legszebb üdülőhelyén, Punta Canán, a Majestic Mirage szálloda előtt. Mire a jóval magasabb, jóképű és jó humorú Dani, aki úgy fest, mintha testőre lenne a kicsi Eszternek, egyetértően bólint. Majd a szálloda varázslatos díszletei között, ahol a hatalmas parkban úgy nő a hibiszkusz, mint nálunk a gaz, és a pálmafákat ezerszínű virágok ölelik körül, ráadásul a távolban felsejlik a homok hófehérje meg a tenger kékje, mesélni kezdik kettejük különös történetét. 

Eszter jól érezte magát a szülővárosában, Szombathelyen, szerette a családját, de nem hagyta nyugodni a kíváncsisága, látni, ismerni, habzsolni akarta a világot. Amikor elhelyezkedett egy autóipari alkatrészgyárban, ahol három műszakban dolgozott, majd optikai ellenőr lett, minden fillért félretett, hogy utazhasson. A kollégái tudták, ha jön egy hosszabb ünnep, Eszter eltűnik a városból. Többször volt Amerikában, járt Dubajban, Görögországban, európai nagyvárosokban, és kitartóan készült a karibi térség gyöngyszemének megismerésére is, csakhogy a dominikai repülőjegyeket nem adják ingyen. Végül 2016-ban boldogan és kíváncsian indult Punta Canára egy barátnője társaságában, nem sejtve, hogy az utazás fenekestül felforgatja majd az életét. 

– Nem volt párom Szombathelyen, de eszembe sem jutott, hogy e távoli országban találok majd társat – meséli mosolyogva, s ez a mosoly egyre ragyogóbb, amikor felidézi a kezdetet. – A karibi hetünk második harmadában ismertük meg az öt(!) nyelven beszélő Danit, aki utakat árult a szállodánk recepcióján. Gyorsan megegyeztünk, hogy másnap elmegyünk vele a Samana-félszigetre, egy bálnaleses programra. Remekül sikerült! Lovagoltunk a dzsungelben, úszkáltunk a kristálytiszta tengerben, láttunk bálnákat, és szívesen mentünk Danival egy helyi bárba is, ahová az utunk végén meghívott minket. A barátnőm aludni ment, mi hajnalig beszélgettünk, és én megígértem, három hónap múlva visszajövök. Jöttem! Persze otthon rengeteget túlóráztam, hogy legyen pénzem repülőjegyre, közben kétnaponta e-maileztem Danival. Egy másik barátnőm társaságában érkeztem, majd az együtt töltött, csodálatos tíz nap alatt éreztem, komoly a kapcsolatom Danival, de még nem gondoltam, hogy ennyire…! Összesen ötször utaztam hozzá, és az utolsó alkalommal megbeszéltük, feladom az otthoni állásomat, hogy együtt élhessünk Dominikán. Sorsfordító döntés volt, hiszen már tizenöt éve dolgoztam a gyárban. Letöltöttem a két hónapos felmondási időmet, majd tiszta lappal érkeztem, hogy e festői környezetben kezdjük el közös életünket. 2018-at írtunk akkor.

Érsekújváron jó, de dolgozzunk külföldön! 

Dani Érsekújvárról származik, a szlovákiai Nové Zámkyból. A komoly fiatalember nagyon szerette, szereti a családját, de ez nem gátolta abban, hogy külföldön próbáljon szerencsét. Nem voltak nagyon szegények gyerekkorában, de mindig „észnél kellett lenniük”,­ tehát ahogy tehette, Angliá­ba ment, hogy több pénzt keressen. Ám a hatéves szigetországi kaland során nemcsak arról bizonyosodott meg végleg, hogy magának kell irányítania a sorsát, hanem a magyar, szlovák, cseh és angol nyelv mellé elsajátította a lengyelt is a vele dolgozó vendégmunkásoktól. Akkor még nem tudta, milyen fontos lesz e tudása Dominikán… De ne szaladjunk előre, inkább időzzünk el annál a különös jelenségnél, hogy nem dolgozni jött a karibi országba, mégis itt vert gyökeret, és itt alapították meg Eszterrel a saját cégüket. 

– Véletlen nincs, de a kilenc évvel ezelőtti dominikai utazásom véletlenek sorozatának volt eredménye. Meglátogattam egy Hollandiában dolgozó barátomat, s amikor haza akartam indulni, elképedve láttam, drágább a repülőjegy Brüsszelből a közeli Budapestre, mint a Dominikai Köztársaságba. Percek alatt döntöttem: egy kis nyaralás nekem is jár, tehát vettem egy százötven eurós, nagyon olcsó jegyet egy fapados járatra, a végcél Punta Cana volt. Két hétig akartam pihenni, utána irány haza.

Csakhogy „rátalált” egy munka a nyelvtudása jóvoltából. Vásárolni ment, és a bolt parkolójában néhány fiút látott beszélgetni egy Travel Service feliratú busz mellett, mire ő „csak úgy” megkérdezte, akad-e munka náluk egy öt nyelven beszélő „gyerek” számára. A fiúk azonnal szóltak a lengyel főnöküknek, aki már másnap Danira bízott két cseh turistát, mert a csapatában senki sem beszélte e nehéz szláv nyelvet. Ilyen váratlanul indult az idegenvezetői karrier, amihez azóta nagyon alapos helyismeret és hatodik nyelvként a spanyol társult.

Együtt jó, de meg nem állunk! 

Eszter kicsit beszélt angolul, kicsit olaszul, tehát az érkezése után vásároltak egy jó minőségű fényképezőgépet, és amíg Dani az idegenvezetői munkáját végezte, ő profi képeket készített a turistákról, amit a vendégek szívesen megvettek. Szegények voltak, de nagyon szerelmesek. Dani ma is elismeréssel beszél az ő Esztijéről. 

– Nemcsak szép, de ötször jött miattam Dominikára! Éjjel-nappal túlórázott, hogy legyen pénze repülőjegyre. Ilyen csodálatos embert diszkókban nem találsz! – Mit tesz hozzá Eszter? 

– Jól tettem, hogy kockáztattam, és feladtam a biztonságos otthoni életemet, hogy Danival kezdjek új életet. Rengeteget tanultam tőle, például spanyolul és szlovákul, közben a hatalmas lexikális tudását is igyekeztem magamba szívni. Ma már önállóan kísérek magyar csoportokat, ő viszi a spanyol és szláv nyelvűeket, ráadásul a családom is elfogadta a döntésemet. Anyukámat sajnos korán elvesztettük, de a nyugdíjas apukám és a testvérem látja, boldog vagyok. Örülök, hogy a világcsavargásra hajlamos bátyám többször meglá­togatott minket. 

– Az én családom is látja, jó itt nekem, aminek egyik összetevője Eszti, a másik a munkám, amit nem fogcsikorgatva végzek, hanem örömmel. No, ezért mondják otthon, menj oda, ahová a fejed és a szíved húz! – veszi át a szót Dani. Persze megjegyzi, hogy a kezdet átkozottul nehéz volt, mint a külföldön munkát vállalók többségének, és még ma is előfordul, hogy „túldolgozzák magukat”, mégis csak egyszer engedhette meg magának a kilenc év alatt, hogy három hétre hazamenjen. Eszter pedig felemlegeti, hogy a Covid felemésztette minden tartalékukat, mert a járvány idején nem érkeztek a szigetre repülőgépek, megszűnt a turizmus.

Milyen nagy dolog a szabadság! 

Már nem tudjuk, mióta beszélgetünk, testünk jelez, mozogni kellene. A szálloda parkjának gondozott pálmafái alatt sétálunk, közben sok dominikai alkalmazott köszön ránk széles mosollyal, ami eszembe juttatja, hogy reggelente gyakran látom, amint a pincérlányok táncolva, riszálva, énekelve terítik az asztalokat.  

– A harmadik világban vagyunk, óriási itt a szegénység, mégis árad a helyiekből az életöröm. Szerepet játszik ebben a meseszép természeti környezet, a napfény, a rengeteg D-vitamin, a tenger, a tánc, a zene, ami szerves része a hétköznapjaik­nak. Pedig nagy gond az írástudatlanság, az orvoshiány – csak a magánellátás színvonalas –, drágák a lakások, de a családok összetartanak, húzzák-vonják, segítik egymást, és kötelességüknek tartják, hogy gondoskodjanak az idősekről. Mivel nincs nyugdíj, sokan vállalnak három–hat gyereket, akik majd segítik őket öreg korukban. Persze hangosak, temperamentumosak, a dominikai főnökök is letolják a beosztottjaikat, de hamarabb megbékélnek, mint mi, mondjuk, hátba vágják egymást, és mennek tovább – magyarázza Dani. 

– Valamiféle különös szabadság lengi körül őket, amitől boldogabbak, nyíltabbak, mint az európaiak – teszi hozzá Eszter. – Magamon is érzem a szabadság erőt adó hatását, hiszen itt nem egy főnök mondja meg, mit tegyek, a saját döntésem alapján dolgozom sokat. 

– Nekem csak a turisták a főnökeim, és Eszti – jelenti ki Dani. 

– Nekem szintén a turisták, mert fontos, hogy vigyék haza a jó hírünket, és persze Dani – kontrázik Eszter, mire mindketten nevetnek, amitől nagyon fiatalnak és szabadnak tűnnek. 

– Mondjuk, tíz év múlva hol talállak benneteket? – kérdezem, amikor együtt ballagunk a szálloda előtt várakozó motorjuk felé. 

– Itt – vágják rá egyszere, amin megint nevetnek, majd Dani kiegészíti a válaszukat. – Nagy patrióta vagyok én, de nemcsak Eszti, hanem Dominika is meghódított. – Úgy képzelem, akkorra már lesz saját házunk, amit meg fogunk becsülni, hiszen a pici, bérelt stúdiómban kezdtük a közös életünket, most egy lakópark szép, kétszobás lakásában élünk, de ezt is csak béreljük. 

– Tán lesz gyerekünk is – teszi hozzá Eszter. 

– Spanyol nyelv és dominikai életöröm vár rá? – kérdezem, mire egyszerre reagálnak. 

– Magyarul tanul majd először, utána jöhet a többi! – kiáltják, aztán megölelnek, motorra pattannak, és másodpercek alatt tűnnek el a szemem elől. 

Utóirat: Szombathely százhetven kilométer Érsekújvártól, Dominika nyolcezer-ötszáz kilométernyire van tőlünk. Ugye, nagy rendező a sors?          

Fotó: Getty Images, Jánossy Tamás

Galéria | 2 kép