Ha bármelyik – esetleg több is – bekövetkezik az előbb említett tünetek közül, az teljesen normális, egyszerű szavak is képesek az emberben önkéntelen érzelmi reakciókat kiváltani, amelyek testi tünetekben – szívdobogás, izzadás, pupillatágulat stb. – is jelentkeznek. Ha viszont a kedves olvasó semmilyen tünetet nem produkál, és semmit nem is érez ezeknek a szavaknak a hatására, akkor sem kell megijednie. Ez nem jelenti azt, hogy egy érzelemmentes fatuskó lenne, aki képtelen az együttérzésre – kivéve persze, ha pszichopata a nyájas olvasó, amire azért kicsi az esély. Ennél sokkal valószínűbb, hogy egy olyan új állapot lépett fel nála, aminek a pszichológusok azt a nevet adták, hogy kríziskifáradás.
Az elnevezés találó, mert tömören összefoglalja, amit ez az állapot jelent: az ember annyi krízisen megy keresztül a hétköznapjai során, hogy egyszerűen belefárad, és érzéketlenné válik irántuk. Még egyszer érdemes hangsúlyozni, hogy ez az állapot nem az eleve érzéketlen személyekre jellemző, hanem pont az érzékenyekre, akiknek a pszichéje úgy érzi, hogy már nem visel el több krízist, és ezért letilt. Ez egy énvédő mechanizmus, ami az akaratunktól függetlenül, automatikusan lép fel, hogy megvédje a lelkünket a károsodástól. A szervezetünk ugyanis arra kiválóan fel van készülve, hogy miként kell kezelnie időszakosan fellépő stresszhelyzeteket, a huzamosabb időn keresztül fennálló nagy nyomás alatt viszont akár össze is omolhat.
Amikor fenyegetettségnek vagyunk kitéve, a vesék felett elhelyezkedő mellékvesék kortizol nevű stresszhormonnal (ami fokozza az anyagcserét, és gyulladás-csökkentő hatása van) és adrenalinnal (ami felgyorsítja a vérkeringést és a légzést) árasztják el a testünket. Ez a biokémiai háttere az „üss vagy fuss” zsigeri reakciónak, ami segít elmenekülni a veszély elől, vagy beleállni a küzdelembe. A kortizol hormon gyulladásgátló hatása a magyarázat arra a jelenségre is, hogy amíg szükség van rá, addig az ember helytáll, de amint kicsit kiengedhet, egyből megbetegszik. A magas stresszfaktorú helyzetekben ugyanis nem engedhetjük meg magunknak, hogy betegek legyünk, de amint a stressz elmúlik, és ellazulunk, lecsökken a vérünkben a kortizol szintje, és az addig lappangó betegség egyből lever a lábunkról.
Nem véletlen azonban, hogy a szervezetünk miért csak rövid ideig tolerálja a magas kortizolszintet. Amíg éberen figyelünk, addig könnyebben észrevesszük a ránk leselkedő veszélyeket, és hatékonyabban tudjuk elhárítani őket. De ha ez a hiperéber állapot napokig vagy hetekig tart, akkor a magas kortizolszint komoly problémákat eredményezhet, mint kóros álmatlanság, depresszió, szorongás vagy pánikbetegség. A Cushing-szindróma nevű betegség, amelyben a szervezet hosszú időn keresztül magas kortizolszintnek van kitéve, megmutatja, milyen nagy hatású hormon is ez: súlygyarapodással, magas vérnyomással és csontvesztéssel jár együtt. Az állandósult stressz valóban romboló dolog.
„Vigyázó szemetek…”
A személyes megélés mellett a kríziskifáradás társadalmi szinten is jelentkezhet, nevezetesen, hogy az emberek kollektíve fáradnak bele a sok negatív történésbe, és saját boldogulásukon, túlélésükön túl nem érdekli őket semmi. „Miért is érdekelné? – teszi fel a kérdést Matthew Flinders, a Sheffieldi Egyetem Sir Bernard Crick politológiaközpontjának alapító-igazgatója.
– Ha úgyis megyünk mind a lecsóba, akkor legalább most élvezzük ki a pillanatot!”
A kríziskifáradás mint társadalmi jelenség a Covid-járvány kitörése, azaz 2020 óta vált elterjedtté. Az egyén szintjén azonban már korábban is ismerték, szakmai körökben az együttérzés-kifáradás kifejezést használták rá. Ez pontosan azt jelenti, amiről eddig beszéltünk: valakit annyi negatív esemény ér a személyes életében, hogy abba testileg, lelkileg és érzelmileg is teljesen belefárad, olyannyira, hogy képtelenné válik bármilyen szinten is együttérezni másokkal. Vannak és mindig is voltak emberek, akiket annyira megtépázott az élet, hogy a saját maguk búján és baján kívül tényleg nem tudnak máséval foglalkozni. (Hogy ezzel együtt a legkiszolgáltatottabb helyzetbe került személyek között is akadnak olyanok, akik mégis képesek az önfeláldozásra akár a saját életük árán is, az egy másik cikk témája.) Ugyanakkor az, hogy az együttérzés-kifáradás társadalmi szinten is jelentkezzen – ez ugyebár a kríziskifáradás –, új dolognak számít. Mint már írtuk, a Covid-járvány kitörésétől szokták számítani a kezdeteit, akkor került az emberiség egy jelentős része amolyan „minden mindegy, úgyis meghalunk” hangulatba. De még valójában véget sem ért a járvány, máris kitört az orosz–ukrán háború, ami hetekig lefoglalta nagyon sokunk gondolatait. Aztán, hogy a háborúnak nem lett vége, de nem is terjedt tovább, egyre kevesebbet foglalkozunk vele, tájékozódunk róla. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pontosan érzékelte az ebben rejlő veszélyeket, amikor a franciaországi Cannes-ban marketingszakemberekhez intézett beszédében arra kérte őket, segítsenek, hogy a világ figyelmének homlokterében továbbra is ott maradjon az országa. „Őszinte leszek önökhöz – ennek a háborúnak a vége és az eredménye a világ figyelmétől függ – mondta. –Kérem, ne hagyják, hogy ez a figyelem valami másra terelődjön!”
