Sorsok az utcáról – A hajléktalanokat segítő TikTok-sztár

Menyhárt Dávid tizenkilenc éves, százhetvenezer követővel rendelkező TikTok-„sztár”. Csakhogy ő másféle videókat készít, mint a többség. Ő hajléktalan emberekkel ebédel, beszélget az utcán, hogy aztán milliónyi hozzá hasonló fiatalnak mutassa meg, hogy az arcok mögött különleges sorsok vannak. Mi is elkísértük egy videós útjára.

Meleg ételt veszünk, elvitelre kérjük. Így indul neki mindig Dávid. Ma is valami igazán mennyeit­ akar odatenni valakik elé, az utca láthatatlan asztalára. Ezúttal indiai lesz, kukoricaleves, currys csirke rizzsel. Voltak idők, hogy Dávidéknak sem került otthon meleg étel, pláne nem ilyen. Tudja, milyen a nincsen. 

Tízéves volt, meséli, amikor egyszer – hiába tett meg az őt két testvérével egyedül nevelő édesanyja minden tőle telhetőt – olyan koppanósra fogyott a pénz, hogy tűzifára sem telt hirtelen, kinn meg fagyok voltak épp. Akkor jöttek értük, a három fiúért a gyermekvédelemtől. Vitték is őket el az anyjuktól, be a meleg gyermekotthonba, idegen arcok és falak közé. 

– Lett aztán hamar tűzifa is, minden lett, anyukámnak mégis három évig kellett összes erejével küzdenie, hogy hazakerülhessünk hozzá – meséli. – De én már nem bánom, hogy így történt… Úgy vagyok vele, hogy azóta jobban megbecsülöm, amim van. 

Persze tizenévesen ő is rákapott a TikTokra, mint minden hasonló korú gyerek. Ott látott hajléktalan emberekkel készült külföldi videókat, onnan jött az ötlet. Dolgozott közben sokfelé, de végül mindig csak olyan ügyekkel tudott szenvedéllyel foglalkozni, amiket igazán magáénak érzett. Mindig izgatták a társadalmi kísérletek. Kipróbálni, felvenni, megmutatni másoknak, hogyan is működünk, kik is vagyunk valójában. 

– Az egy év alatt, amióta ezzel foglalkozom, megtanultam, hogy a legtöbben önhibájukon kívül kerülnek az utcára – mondja. – Hogy sokaknak, akik most fedél nélkül élnek, nagyon jó szívük van. Csak mások összetaposták azt a szívet…

„Voltam boldog is”

Keressük hát az utcán ülőket, elhasznált takarók alá bújókat. 

Néma, külvárosi aluljáró. Azon kevés zugok egyike, ahonnan nem zavarják el a közterületen „életvitelszerűen tartózkodókat”. Utóbbiakat ugyanis 2018 óta üldözi a törvény. 

Összegyűrt férfi ül egy kicsike, gyönge széken, úgy, ahogy azok ülnek, akik mindig csak várnak, de csakis arra várnak naphosszat, hogy elteljen az ígéretek nélküli idő. Már nem lepődik meg semmin, még azon sem, amikor egy ­tizenéves srác odalép hozzá. Nyújtja felé Dávid az illatozó ételesdobozt, és egyenesen a tárgyra tér. (Innentől kérdezőként mindig Dávidot idézem.) 

– Éhes? 

Az ülő, akinek a neve József, lentről lassan felfelé, a fiúra emeli a szemét.

– Köszönöm szépen, már ebédeltem.

Halkan mondja, mintha elnézést kérne ezért. Azért elfogadja, udvarias köszönettel, maga mögé rakja, a pokrócra. 

– Van kedve esetleg beszélgetni? 

József alig láthatóan bólint. Van. 

– Felvehetem videóra? 

József megvonja a vállát. Fel. Mindegy, valószínűleg minden mindegy. De már figyel, már kigyullad a szemében valami gyenge fény, a mögött a kavargó örvény mögött. Dávid mondja, hogy a videó a TikTokra lesz, ami olyan, mint a YouTube az interneten, csak kicsit más. A férfi újra bólint, persze, mint a YouTube. Tudja is ő. Elmondja, hogy január harmadika óta van itt, ebben az aluljáróban. Az utcán. Egy baráttal váltják egymást, aki most munka után jár éppen, de valakinek mindig itt kell lennie, vigyázni a „cuccra”, a vékony matracra, meg a szatyrokra, amikbe az életük van belerakva. Megmutatja Dávidnak, miből áll az élet. Kés, villa, kanál, pár irat, egy nadrág, egy pulóver, egy fénykép. Ezelőtt egy lakókocsiban húzta meg magát, ott is baráttal. 

– Sok barátja van? 

József halványan elmosolyodik.

– Ha az ember az utcára kerül, gyorsan tűnnek el mellőle a barátok. 

A lakókocsis is eltűnt, a lakókocsival együtt. Akkor kellett bevackolnia ide. A családjáról nem akar beszélni, azt mondja, nekik megvan a maguk baja, nem akar ő senkinek a terhére lenni. 

– És mit szeretne? 

 Ezen láthatóan nem szokott már gondolkodni. Aztán mégis. 

– Egy jó alvást, valami biztonságos fedél alatt. 

Csak néz most maga elé, vagy magába, mintha keresne valamit ott, ami talán rég elveszett. Aztán megtalálja. Újra Dávidra emeli a szemét. 

– Voltam boldog is. Huszonkét éves koromtól harmincötig. Akkor mindenem megvolt. 

Mielőtt belemerülne az ingyenes újságba, még megkapja az utolsó kérdést. 

– És mi hiányzik önnek leg­inkább? 

Gondolkodás nélkül felel:

– Az édesanyám.

Csönd. Egy anya szorosabbra fogja a kislánya kezét, ahogy elmennek mellettünk. A nő elfordítja a fejét, a kislány nem.

Isten fogja a kezem

Aztán elénk toppan László, hogy neki lenne mit üzennie a fiataloknak. Az arca csupa ideges mosoly. Mutat pár méterrel arrébb, az ő „helyére”, vékony matrac, takaró ott is, meg egy Sándorénál is soványabb szatyor. Régi, kis alakú Bibliát húz elő belőle, mutatja, abban van az élet, annál sokkal többre nincs is szükség. Ötvenéves, 2000 óta él főként az utcán. Nem próbál takargatni semmit, mentséget nem keres. Beszél a drogról, a rossz­ választásokról, a rossz döntésekről, és széttárja karját: ezek ide vezetnek, egyenesen az aluljáró hideg kövére, ugye. Kérdezni kell, mi volt mégis előtte, magától nem mondja, olyannyira nem akarja az életre, és pláne az Istenre kenni a dolgot. 

– Állami gondozásban nőttem fel, aztán minden nélkül, egy szál magamban löktek ki az utcára. Még azt a támogatást sem dobták utánam, ami a törvény szerint járt volna. 

Az arca most felderül.

– De a jóra is emlékszem ám! Ott nőttem fel Bakonyoszlopon, az Eszterházy grófi kastélyban. Az volt a gyermekotthon. 

Úgy mondja ezt, mint egy úr, büszkén, a fejét felemelve. 

– Abban a kastélyban lakott az Isten is velem, csak utána én még elkanyarogtam mindenfele az úton. De most már nagyon vigyázok, hogy egyenesben maradjak. És ez már könnyű, könnyebb, mint gondolnád. Nem iszom, se drogokat, se gyógyszereket nem szedek, az Isten fogja a kezem, és én boldog vagyok minden apró ajándékától. Például hogy vannak ilyen jó emberek, mint ti, akik nem lenézitek azt, aki szegény, hanem jó szóval, érdeklődéssel fordultok hozzá, nem megbotránkozva, mint annyian, hogy mi itt és így élünk, ahogy tudunk. 

Közelebb lép.

– És tudod, miért nagy dolog ez nekem? Mert esélyt adtok, hogy adni tudjak. Mert én nem kérek, nekem mindenem megvan, többem is, mint sok gazdag embernek. 

Szélesen mosolyog, dől a szó belőle, minden, ami eddig csak benn forgott, a mellkasában, a fejében.

– Ha engem itt meglátogatna bárki, hiszem, hogy pár jó szóval, új tanáccsal fel tudnám erősíteni, hogy derűsebben, bizakodóbban folyhassanak a napjai. Mert adni olyan jó, tudod? Én tudom, milyen a mennyeknek országa, és tudom, milyen a földi pokol. Ezért hát mindenkinek azt szeretném innen üzenni, hogy az életet válassza.

Dávid továbbra is tartja maga előtt a telefont, a kamera forog.

– És mit szeretne? Mi a célja? 

– Ha gazdag lennék, nem azzal foglalkoznék, hogyan tudom a pénzemet megóvni, hanem hogy hogyan tudnám az életemet és a másokét is rendbe tenni. Vennék jó sok földet, azon pedig munkát és jó fizetést adnék annyi munkanélküli embernek, amennyinek csak lehetséges. A terményből is kapnának szépen. Én ezt kérem az Istentől. Mert hiszem, hogy a földön is lehetne édenkert. 

Dávid áll előtte, megilletődve. Megköszöni tisztelettel a beszélgetést, aztán kimegyünk a föld alól, ki a napra, a rohanó emberek közé. 

Megfejthetetlen mosoly

A nő a fényben ül, egy belvárosi metrólejáró lépcsőjén, kortalanul és mozdulatlanul. Ő is vár. Az ölében karton, azon felirat: BKV-bérletre gyűjtök. Dávid odalép hozzá, a szokásos kérdések, hogy bírja itt, van-e kedve beszélgetni, felveheti-e. Beszélget szívesen, de videót nem szeretne. Dávid bólint, rendben, akkor csak hangot rögzít. A nőt Máriának hívják. Mellette zsák, abból a már ismerős mozdulattal Bibliát vesz elő. Maga elé tartja, akár egy védelmező pajzsot.

– Hát hogy bírja maga itt? 

 Mária csak megvonja a vállát.

– Megvagyok. Én benne bízom csak, csak róla van mondanivalóm. – A Bibliára mutat. – Ez a kedvenc részem, a 23. zsoltár. 

Kikeresi, aztán fennhangon olvas.

–„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem…” – Elégedetten néz fel Dávidra, mint aki ezzel mindent elmondott, ami elmondható. Aztán mégis folytatja. – Az emberekben nem bízom, azok mindig csak megaláztak engem. 

– Gyerekkorában is? 

– Engem akkor is csak bántottak. Ütöttek, vágtak, pedig nem csináltam semmit. Mozdulni se mertem, de még megszólalni se. Csak magamban imádkoztam az Istenhez, hogy szabadítson ki onnan, mert nagyon fáj minden. Aztán az Isten sok év után megfogta a kezem, kivezetett a vasútállomásra, és akkor el tudtam szökni. De azóta boldog vagyok. Ott van a nyolc boldogságban, hogy miért.

Újra a Bibliában keres, aztán a hangját, az ujját felemeli, mint egy felkiáltójelet.

– „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” Ők a leggazdagabbak, nem azok, akiknek sokmilliós házuk van a Rózsadombon. 

– És mit üzenne a fiataloknak?

– Mit? Hogy szeressék egymást. Ez igazán nem sok, ugye? Ha két inged van, az egyiket add oda annak, akinek nincsen. Mert csak akkor lehetsz boldog, ha adni tudsz.

– És ön tud adni? 

– Hogyne tudnék, ha akar az ember, tud. Van az a kis persely például a közértben a kijáratnál a szívbeteg gyerekeknek, abba szoktam bedobálni egy kis pénzt. Ötven, hatvan, száz forintot, amennyi van. Tudom, hogy kevés, de mégis valami, és szívből adom. Az már feldobja a napomat. Vagy amikor elmegyek a karitászba, és beállok segíteni, mondjuk, az ételosztásba. Az is öröm. Sok örömöm van. Minden reggel úgy ébredek, hogy hálát adok az Úristennek a tegnapi napért, meg az aznapért is. Hogy egyáltalán még fölkelhettem. Hogy elindulhatok. 

Már nem is néz ránk, csak a levegőbe néz, messze vagy közel, nem tudjuk. József is hisz, de nem az Istenben. 

– Csakis a Fradiban! – mondja, és kacag. Nem messze Máriától ül egy padon. Örül a jó időnek, mert ahogy mondja, a fagyokban nehezebb padokon örvendezni. A beszélgetés lehetőségét ő is üdvözli, amikor Dávid mellé ül. Egy közeli parkban lakik, a játszótér árnyas fái között. Négy hónapja hajította oda az élet, amikor az alkalmi munkákat sorra nem fizették ki neki. 

– Most meg – mutatja bozontos, őszülő szakállát – senki rám sem akarja vetni a tekintetét munkaügyben, hogy így nézek ki. Kéne egy jó kis borotva, de az sincs. Na meg ez is – felhúzza a karján a pulóvert –, látja, milyen csúnya?

Csúnya valóban, a szemnek alig felfogható, durva pikkelysömör.

– Ki akarna erre ránézni? Undorral fordulnak el ettől az emberek, és a tetejébe még piszkosul szenvedek is tőle. 

– Orvoshoz nem tud elmenni? 

– Jártam én, kezelték is szépen, amikor be voltam jelentve. Akkor nem így nézett ki. De már hiá­ba dolgozom, ha egyáltalán akad munka, senki nem jelent be, hát nincs tébém se. Vagy én nem is tudom. Semmi sincs. 

Erről aztán többet nem is beszél, már csak azért sem, mert panaszkodni nem szeret. Azt mondja, nincs is olyan nagyon mire. Derűsen sorolja a következőket, mint valami szünidei programot. 

– Kaját azt találok, szerdánként a Kálvin téren osztanak meleg ételt, péntekenként meg a Nyugati aluljáróban lehet jóllakni. A többi napon körülnézek máshol. Vannak jó emberek, akik a felesleget kirakják az utcára, egész fejedelmi koszt kerekedik abból is időnként. Aztán van, hogy nincs semmi. 

– Mi a legrosszabb? 

– Az, ha nincs. Az éhség. 

– A fiataloknak mit üzenne? 

– Ó, hogy tanuljanak, tanuljanak mindenképp! 

– A jókedve honnan van?

– Hát, ha nem keresném meg folyton a jót, úgy járnék, mint ő ott – egy távolabbi pad felé mutat. Ott egy ember fekszik, kiterítve, mozdulatlanul.

– Nem szabad elhagynom magam. Meg az a sok szeretet is visz előre, amit anyukámtól kaptam. Az melegen tartja bennem a reményt. Akkor fordult minden rossz­ra, amikor ő tíz éve meghalt… Rendes, szép lakásunk volt, csak elvitte az egekig emelkedő hitel. Aztán jött a válság, és a munkahelyemről is kirúgtak. Ez van. Meg a katonaság. Az segít, amit ott megtanultam. Fegyelmet meg tiszteletet. Furcsállják is néha az emberek, hogy illedelmes vagyok, normálisan beszélek, nem káromkodom, nem iszom magam részegre. Azt hiszik, aki az utcán él, csak ilyen lehet. Olyan is van. Őket is meg lehet érteni, hiszen ki kell bírni, így vagy úgy, ez az életösztön. Én inkább olvasok.

– Mit olvas?

Előhúzza a könyvet a zsákjából. „Így élt Lenin”.

– A budai Várban van egy hely, ahol mindig vannak kirakva könyvek, onnan lehet csereberélni. Visszavittem a Godzillát, és becseréltem erre. Nagyon érdekel a történelem. Szóval megvagyok. Csak felkelni nehéz, mert amikor épp hajnal kettőig, háromig járkálok, mire ételt találok, már a gyerekzsivaj ébreszt a játszótéren. Na, akkor mondom magamban: miért nem bírtam hamarabb felkelni és odébbmenni? Nem szeretik a szülők, ha ott találnak. Nem is akarok én rossz érzést kelteni senkiben. Kunyerálni sem szoktam. 

– Nem kér soha?

– Igazad van, füllentettem.Egyetlen szenvedélyem van: a kávé. A Lehel piacon van egy automata, ott csak száz forint, arra szoktam kérni. És akkor elkávézgatok a padon, mint egy ember. 

Az arcán ugyanaz az ideges vagy épp végtelenül nyugodt, de mindenképp megfejthetetlen mosoly, ami előtte a többiekén. 

Dávid most ragyog. Azt mondja, ilyen napja neki még nem volt az egy év alatt, mióta utcai videókat készít, hogy – bár tudja, ez véletlen sorozat – három elégedett és hálás hajléktalan emberrel találkozott. Pár nap múlva, amikor ezeket a sorokat írom, József rövid videója már ott van a TikTokon, Dávid csatornáján. Mellette rengeteg együttérző, elismerő komment. Némelyek munkát ajánlanak neki, mások kifizetnék a borbélyt. A videó száznegyvenegyezer megtekintésnél jár. 

Fotó: Bielik István

Galéria | 2 kép