Anya és a gondoskodás

Ha anyára gondolok, az első dolog, ami eszembe jut, az a hihetetlen gondoskodás, amivel körülvett bennünket. Számos mozdulatát, tettét, apró momentumokat őrzök és viszek tovább én is. Meleg otthont teremtett, ahol sokszor keltünk a frissen sült palacsinta illatára. Nála késztetés másokról gondoskodni, ezt tőle tanultam. A hozzám tartozókat én is szeretem a szó legszebb értelmében jól tartani, legyen szó hétköznapi figyelmességekről vagy egy ünnep megszervezéséről. Nemrégiben megérintett egy betegség szele, talán ha egy pillanatra elgyengültem, aztán azonnal az foglalkoztatott, ha velem bármi történne, hogyan szerveznék védőhálót a lányom köré.

Apa, a született gyógyító

Édesapámtól kaptam a hitet, hogy előbb vagy utóbb, de mindenre lesz megoldás, ahogy azt is tőle tanultam, hogy a természetnek rendje, a dolgoknak pedig minden értelemben rendelt ideje van. Hiába erőlteted, ha nem érkezett még el valaminek az ideje, az úgysem fog megtörténni. Sokszor nem könnyű a türelmet gyakorolni, de megéri. Bár végzettsége szerint gépészmérnök, igazi gyógyító ember, aki hol egy galamb törött szárnyát rögzítette, hol egy lesántult birkát kezelt, de gyerekkoromban az ujjamon lévő begennyesedett sebet is csak ő tudta fájdalommentesen kitisztítani. 

Előbb a munka…

Karcagon nőttem föl. A kötelességtudat ott vert gyökeret bennem, de biztosan a nyakas, kun felmenők is szerepet játszottak abban, hogy megtanultam: előbb a munka, aztán a szórakozás. Nem voltam napközis, iskola után apai nagymamám vigyázott rám, és emlékszem, csak akkor voltam nyugodt, ha még ebéd előtt legalább egy tantárgyból megírtam a leckét. Megtanultam, amit csinálok, azt szeretettel, kíváncsisággal és élvezettel tegyem. Az ELTE-n tovább erősödött a kötelességtudatom, amiért hála elhivatott példaképeimnek: dr. Varga Katalin és dr. Bányai Éva professzor asszonyoknak. A karcagi kórház pszichiátriáján a betegcentrikus szemlélet, a debreceni szakképzésen Kuritárné dr. Szabó Ildikó mély szakmaisága és Kazimir Ágnes fanyar humora, lényeglátása és tökéletes realitásérzéke tették teljessé a személyiségem alakulását. A kötelességem tudom, ami gondot jelent, az a száraz adminisztráció, ebben van még fejlődnivalóm. 

Az ijesztő játék

Önismereti munkám egyik fontos témája volt az elmúlás. Az anyai nagyanyám életébe markánsan betolakodott a halál. Kilencéves korára teljesen árva lett, hát rábízták a nagyapjára. Amikor a nagyapa váratlanul meghalt, az a pici lány egy teljes éjszakán át egyedül volt vele a házban. Talán ez a sokkoló élmény lehetett az oka, hogy néha azt játszotta velem, amikor nála aludtam, hogy meghalt. Szólítgattam: „Mama! Mama! Ne halj meg!” Mire ő boldogan föléledt. Ijesztő játék volt, de nem féltem. Azt hiszem, öntudatlanul így gyógyította magát: eljátszotta a gyermekkori félelmét, ám a történet végét átírta. A nehéz gyermekkora ellenére mély hittel élt, és gyönyörűen, egy lekerekített, teljes élet után ment el. 

Bölcsebbé tett Olívia

Olívia lányom megváltoztatott. Általa lettem önérvényesítőbb, az ő léte oldott félelmeket, szorongásokat. Erőssé tett, a születése után mertem először igazán kiállni magamért. És elmélyítette a kapcsolatomat az öcsémmel, aki két és fél évvel fiatalabb nálam, és akit a születése után még vissza akartam vitetni a kórházba. Ma ő az egyik legfontosabb ember az életemben. 

PORTRÉFOTÓ: AJKAI DÁVID