Linzer volt az ő első kutyája: szerelem első látásra. Egy komikusan félős, ügyetlen labrador, aki az új jövevényt, a botladozó embergyereket mégis úgy féltette, védte, mintha az ő felelőssége lett volna, hogy boldog legyen. Ha Hanna sírt, és nem mentünk hozzá azonnal, vonyított és ugatott ránk, pedig még a postásnak is csóválta a farkát. A lányunk azóta is kutyákkal méri az időt, három-négy simogatás a délután, akadnak a környéken betört gazdik, akik, ha meglátnak minket, még az út túloldaláról is átkelnek, hogy túlessenek a kötelezőn, tudják, hamarabb szabadulnak. Amikor Linzer kutya földi pályafutása kíméletlenül hamar véget ért, gyomorgörccsel utaztunk a családhoz. Mit fog szólni Hanna? Még csak kettő múlt akkoriban, de a viszonyuk több volt, mint intim, a gyerek a kutya hátán sziesztázott, ha nem vettük észre, a szájában kotorászott, és úgy tudta szorítani „az ő kutyája” nyakát, mintha a testvére lenne. 

Kereste, hiányolta az állatot, de sokkal természetesebben kezelte, hogy nincs, mint mi, felnőttek. Hanna valami ősi belenyugvással, a lélek elemi tudásával fogadta, valami másképpen van. Míg mi magunkat sajnáltuk, és titokban szipogtunk, ő új kalandok után nézett. Egyszerre volt megnyugtató és felkavaró ez a természetesség, ahogy akkoriban, romlatlanul, együtt élt a világgal, az elmúlással. Hogy az van, amit adunk, amit ad az élet.