Nomen est omen. Az évek során összenőttem a vezetéknevemmel, nekem tényleg mindig jó napom van, a legkisebb apróságnak is tudok örülni, szinte képtelenség elrontani a kedvemet.

Egy időben foglalkoztatott a kérdés, vajon nem vagyok-e kissé sükebóka, az a fajta, aki a világ történéseitől függetlenül is vidám. Amióta megölték a farkast, lőttek a derűmnek, szóval mégsem vagyok sükebóka. Vagyok helyette dühös, kiábrándult és tehetetlen. 

Március elején a Vértesben túráztunk a férjemmel, amikor az ösvényen, körülbelül ötven méterre tőlünk egyszer csak feltűnt a farkas. Ő megállt, mi is megtorpantunk. Berezeltünk, nem tudtuk, mi a teendő, de szerencsére az állat ösztönösen irányt változtatott, kecsesen felszaladt a dombra, és eltűnt. Gyönyörű volt, látszott az oldalán a nyomkövető, mi meg onnantól fogva vihogva, folyton magunk mögé lesve lelkendeztünk, hogy úristen, találkoztunk a farkassal. A túrát követően minden hírt elolvastam róla, figyeltem, merre jár, büszke voltam rá, hogy átkelt a Dunán, örültem, amikor megérkezett a Bükkbe. Soha egy Nagy Ő műsor nem hozott lázba, de az én ordasomnak mindennap kívántam, hogy párra találjon. Lelkesedésemmel nem voltam egyedül, az M237 jelű farkas végre egyesítette az országot, a kalandjai állandó beszédtémát nyújtottak. Jobb volt, mint egy sorozat; a nemes nagyvad, aki Svájcból egészen Magyarországig jött önszántából, megtett közel kétezer kilométert, megküzdött minden akadállyal, nem bántott senkit. Annyira járt volna neki a boldogság! Én egy Vuk-sztorit vizionáltam, hogy családot alapít, és nem lesz magányos farkas többé, kedvére jön-megy a hazai erdőkben. És akkor egy férfi lelőtte ezt a fokozottan védett állatot. Kivagyiságból? Trófeának? Csak mert megteheti? 

A farkasokat lelövik, ugye? Sorsod Borsod. Minek ment oda? Napestig gyárthatjuk a mémeket, a vicces vagy épp odamondogató kommenteket, de egy következmények nélküli társadalomban előbb-utóbb mindannyiunkat utolér valami, ami fájni fog.