Azt szokás mondani a férfiakra, hogy „jól áll nekik a kor”. Szívem szerint ezt a mondatot itt és most örökre kitörölném a köztudatból, és arra módosítanám, hogy – akárcsak a nők esetében – van köztük olyan, akinek jól áll. És olyan is, akinek kevésbé, de az mit sem von le az értékéből. Nincs ez másként a hollywoodi sármőrök esetében sem. De ettől még örök bérelt helyük marad a szívünkben.
A Thelma és Louise, Ridley Scott körülrajongott klasszikusa két dolog miatt emlékezetes. Az egyik természetesen a könnyfakasztó zárójelenet, a másik pedig egy igéző kék szempár röpke néhány perces szereplése. Ez volt Brad Pitt első komolyabb villantása, és mindenki, de tényleg mindenki felkapta a fejét erre a nem mindennapi mosolyra és a már említett kéklő ragyogásra. Könnyű neve volt, azonnal megjegyeztük. Nehéz megmondani, hogy a szívolvasztó alkotások sorából a Ha eljön Joe Black, a Szenvedélyek viharában, az Interjú a vámpírral vagy a Hét év Tibetben jönne ki abszolút győztesnek egy közönségszavazás során. Miközben ezekről áradoztunk, már filmértő tinédzserként helyeslően bólogatva állapítottuk meg, hogy Brad nem hagyja magát beskatulyázni az ügyeletes szépfiú szerepkörébe.
Talán a mai napig ezt szeretjük benne a legjobban: hogy van humora, sőt, öniróniája. Elég csak a Becstelen brigantyk „olasz” jelenetére gondolni, vagy a futópadra az Égető bizonyíték című Coen fivérek opuszból.
Az elmúlt harminc évben, amióta része az életünknek, megannyi kellemes percet, órát köszönhettünk neki (azaz az általa megformált fiktív karaktereknek), és talán ezért is hallgatjuk hitetlenkedve, ha bármi olyan hírt olvasunk róla, ami árnyalja a képet…
Brad Pitt csillaga egyébként magasabban szárnyal, mint valaha, és hiába közelít a hatvanhoz, még mindig ugyanazt a huncut mosolyú, kedves fiút látjuk benne, akit anno álmodozva nézegettünk az asztalunk fölé ragasztott Popcorn-poszteren a matekházin való rágódás közben.
Pierce Brosnan, a legjobb James Bond
Míg Hugh Grant az örökké morgó, cinikus esőfelhő, addig ír kollégája, Pierce maga a napsütés. És – bár már látom is magam előtt a Connery- és Craig-rajongók elhűlt arckifejezését – állítom, ő a valaha volt legjobb James Bond.
Nemrégiben megmutattam a kislányomnak gyerekkorom egyik kedvenc filmjét, a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van című gyöngyszemet, és meglepődtem, hogy Brosnan is játszik benne. Az ő karrierje ugyanis negyvenéves kora után ívelt fel igazán, és ha rákeresünk egészen fiatalkori – húszas éveiben készült – fotóira, meg is értjük, miért. Akkoriban ugyanis még nyoma sem volt a markáns arcélnek és azoknak a karakteres vonásoknak, amikkel minden nézőt levett a lábáról a Dante pokla és A Thomas Crown-ügy akciódús jeleneteiben. Bár soha nem követtem árgus figyelemmel a karrierjét, mindig felcsapott a lelkesedésem, és a képernyő előtt tartott, ha megláttam a nevét a kezdő kreditekben, és kötelességszerűen – csak az ő kedvéért – megnéztem mind a négy Bond-filmet, amiben ő bújt az elpusztíthatatlan MI6-ügynök bőrébe. És persze elolvadtam tőle a Mamma Mia!-musicalekben az éneklős jelenetei ellenére is.
Brosnan május 16-án lesz hetvenéves, és folyamatosan dolgozik. Haja ezüstbe váltott, és ha rakoncátlan tincsei előreesnek, látszik már, hogy erősen ritkul. De karakteres vonásai kitartanak, arcéle mintha ellenállna a gravitációnak.
Hugh Grant, a szempilla-rebegtető
Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, amikor soha el nem múló szerelembe estem a brit szépfiúval egy általa minden bizonnyal az „europuding” kategóriába sorolt filmnek, az Impromptunak köszönhetően. Miután rongyosra néztem a Négy esküvő és egy temetést kalózkazettán, boldogan nyugtáztam, hogy őt is elkapta a hollywoodi gépezet, hisz volt olyan év, amikor három új filmmel is jelentkezett. És hiába kapták in flagranti egy prostituálttal, hiába lepte el a teljes világsajtót rabosításának fotója, olyan ártatlan kiskutyatekintettel és óvodás kislányokat megszégyenítő szempilla-rebegtetéssel (amit filmjeiben is sűrűn prezentál) kérte a bocsánatot a különböző esti beszélgetős műsorokban, hogy még a legprűdebb mozibajáró is azonnal feloldozta bűnei alól.
Hugh Grant minden adandó alkalmat megragad arra, hogy elmondja, mekkora kínszenvedés neki a munkája. És bár viszonylag kevés filmje bukott meg, a 2010-es évek elejére már annyira viszketett a bőre a szépfiúszerepek alatt, hogy az a filmvásznon is átütött. De aztán a sors kegyes volt hozzá: megöregedett. És nemcsak hogy megöregedett, de össze is gyűrődött rendesen. Szépfiúszerep? Esélytelen. Helyette viszont megtalálta a szeretni való gonosztevő alakját, amiben lubickol. Gondoljunk csak a Paddington 2. Phoenix Buchananjére, vagy a nemrég mozikba került Dungeons & Dragons: Betyárbecsület Forge nevű szélhámosára. Hibátlan. A maga hatvankét éves, májfoltos, kutyaszemű, mosolyráncos hús-vér valójában is hibátlan. A rajongóknak egész biztosan.
