Akkoriban még nem léteztek jelentős magyar emigránskolóniák Amerikában, akik fogadhatták volna az újonnan érkezetteket (mint egy évszázaddal később, 1956-ban). Eleinte a nyelvi akadályok is jelentősek voltak, hiszen akkor az angol még nem számított a legnagyobb világnyelvnek, és hazánkban igen kevesen beszélték. Németül azonban szinte mindegyikük jól tudott, hiszen az nálunk a mindennap használatos nyelvek egyike volt, ezért többnyire hamar elsajátították az Újvilágban beszélt angolt, és még az sem frusztrálta őket, ha azt fülhasogató magyar akcentussal beszélték. Hiszen kinek ne lett volna akcentusa azokban az időkben, amikor szinte minden európai országból özönlöttek az új lakosok a „melting pot”-nak, azaz olvasztótégelynek is nevezett Egyesült Államokba? A magyarok olykor még meg is próbálták számukra érthető szavakká hajlítani az angol elnevezéseket. Így lett Chicagóból „Csíkhágó”, a jenkikből pedig ­„jankók”.

A ’49 után, az ötvenes évek elején emigrált magyarok nem is sejtették, hogy alig tíz esztendő múlva, 1861-től új hazájuknak is szüksége lesz a fegyveres szolgálataikra. A polgárháború kitörésekor a legtöbb magyar Északon, főleg New Yorkban és a környékén tartózkodott, így Lincolnék oldalán álltak csatasorba (tudunk a déli hadseregben szolgáló magyarokról is, de ők jóval kevesebben voltak). A leghíresebb, legnagyobb karriert befutó magyar katonatiszt a tábornoki rangig eljutó Számwald Gyula, vagy „angolosított” nevén Julius Stahel volt, akinek az élete tipikus 19. századi, irigylésre méltón romantikus, kalandos sors.

Idehaza, még a forradalom előtt könyvkereskedéssel foglalkozott, ebben a mivoltában még Petőfit is ismerte, sőt a költő egy verset is írt hozzá Egy könyvárus emlékkönyvébe címmel. A szabadságharcban is részt vett, Klapka György seregében, és később ezért menekülni volt kénytelen. Megfordult Lipcsében és Londonban is, mielőtt átkelt volna az óceánon, és New Yorkban telepedett volna le. Itt érte a háború kitörésének híre, amikor nyomban meg is kezdte a New York-i 8. gyalogezred szervezését. Több csatában is kitüntette magát, amiért még Lincoln elnök is elismerően nyilatkozott róla. Mindjárt a háború elején, a Bull Run-i csatában nagyrészt neki volt köszönhető, hogy nem torkollott katasztrófába az északiak első nagy vereségét hozó összecsapás.