Legyen szó általánosabb szorongásos zavarról vagy éppen súlyosabb, ritkább kórképről, mint például a klinikai depresszió vagy a skizofrénia – a szülő bármilyen problémája esetén a gyerekek bűntudattal és a szeretet elvesztésétől való félelemmel küzdenek. 

– A bűntudat a kisgyerekek sa­játos, énközpontú világképéből fakad, ami azt feltételezi, hogy minden történésnek ők állnak a középpontjában, „a nap azért kel fel, mert mi oviba megyünk”. Ha anya szomorú vagy apa dühös, a kicsi magától értetődően vonja le a következtetést, hogy arról ő tehet – magyarázza Hansjürgens Anna Mária klinikai szakpszichológus. 

A szeretet elvesztésétől való félelem azért alakulhat ki, mert a mentális betegségekre jellemző, hogy az érintett nem képes a megszokott módon kifejezni az érzéseit, a kisgyerek pedig hajlamos ezt úgy értelmezni, hogy őt már nem szeretik. Márpedig a szülő szeretete számára létfontosságú, gyakorlatilag a túlélése záloga, hiszen egyedül esetleg még a hűtőt sem képes kinyitni, vagy nem tud kijutni a lakásból.

 Azonosulási pontok

Hansjürgens Anna Mária korábbi klinikai munkája során megtapasztalta, mennyire nehéz nemcsak a pácienseinek, de azok családtag­jainak is. Úgy gondolja, fontos, hogy a mentális problémákról beszélni lehessen otthon, hiszen a kicsik úgyis érzik minden rezdülésünket, a tabuk pedig csak még félelmetesebbé tesznek mindent. Jó pár évvel ezelőtt külföldön a kezébe akadt egy kiadvány, amelyben egy szülés utáni depresszióban szenvedő édesanya mesélte el nagyobb gyerekének, mi történik vele. Ez adta az ötletet egy hasonló magyar könyv létrehozásához, amire még nem volt példa. Alkotótársával, Vermes Judit íróval a pandémia alatt készítették el az Anyu megette a Holdat című, a kisiskolás korosztálynak szóló mesegyűjteményüket, amelyben nyolc mentális probléma – a pánikzavar, a bulimia, az alkoholizmus, a munkamánia, az OCD (kényszerbetegség), a szülés utáni depresszió, a skizofrénia és a mániás depresszió – kapott helyet, mesés köntösben.

Az alkoholizmusról szóló történet, amelynek drámai csúcspontja a két szülő közötti utcai dulakodás, különösen megrázó lehet az olvasónak. Családon belüli erőszak egy mesében? De sokak számára ez a szomorú valóság, akkor hát miért is ne beszélhetnénk róla?

– Minden történetnek más a szerkezete, és a szereplők háttere is teljesen különböző – meséli Vermes Judit író, aki korábban műfaji forgatókönyvírást is tanult. – Van köztük, aki budai magániskolába jár, és van, aki a lakótelepi kocsmában kényszerül megírni a házi feladatot. Az azonban mindegyik mesében közös, hogy egyes szám első személyben, a kisgyerek nézőpontjából meséli el a történetet. Ezt azért tartottuk fontosnak, hogy azonosulási lehetőséget kínáljunk a kicsiknek. Hogy megélhessék: nem vagyok egyedül, mással is történik ilyen.

– A gyerekek ebben az életkorban tanulnak meg eligazodni az érzéseik között – magyarázza Hans­jürgens Anna Mária.
– A könyv ezek azonosításában is segít: „Aha, tehát amikor a gyomromban ezt a szorítást érzem, és sötéteket képzelek, az a félelem.” Amit pedig értünk, azt jobban el tudjuk távolítani magunktól, így válik például egy nagyon ijesztő dolog kicsit kevésbé félelmetessé.

Vermes Judit sok-sok humorral és szeretettel ábrázolja a családok életét, ami sok szempontból ugyanolyan, mint más családoké – trambulinnal, zsörtölődő nagyikkal, pocsolyába ugrálással, limonádéval, testvércivakodással, online oktatással, nyuszis takaróval –, más szempontból viszont nagyon nem olyan. A bájos és szellemes meséket Rippl Renáta kedves rajzai egészítik ki – minden rajzon megjelenik egy-egy árnyék is… A könyvben vázolt szituációk tulajdonképpen nekünk, felnőtteknek is azonosulási pontot és így megkönnyebbülési lehetőséget kínálnak: ha nem is fordulnak elő mindannyiunkkal a legsúlyosabb kórképek, azért a fokozott szorongás, az elhúzódó gyász, a munkába temetkezés, vagy akár egy örömteli esemény után bekövetkező furcsa lehangoltság időnként ismerős lehet. 

Pár óra nyugalom

A könyv érzékeny és hasznos segítője az egészséges szülőnek vagy a nagyszülőnek, aki a gyerek támasza lehet az ingoványos helyzetben, és aki bizonyára maga is nehéz időszakon megy keresztül. Ők is sok hasznos információt szerezhetnek, hiszen minden mesét rövid, a felnőtteknek is szóló pszichológiai magyarázat követ. 

Nagyon fontos, hogy megnyugtassuk a kicsit: nem ő tehet a problémáról, és nem veszíti el a beteg szülője szeretetét. Biztosítsuk arról, hogy mindaz normális, amit érez – egy kisgyereknek, aki még csak most kezdi megérteni a saját lelki történéseit, borzasztó nehéz lehet szembesülnie ellentmondó érzéseivel, indulataival, például­ hogy egyszerre feszíti belülről a mellkasát a szeretet, a harag és a félelem. ­Vajon nem szentségtörés-e haragudni az anyukánkra, akit a világon a legjobban szeretünk, és aki ráadásul beteg? Hatalmas megkönnyebbülés meggyőződni róla: nem. Ahogyan abban is bátorítanunk kell a gyereket, hogy szabad megélnie a saját örömeit, hangosan beszélni, ugrálni a kanapén, kettest hozni matekból – anya vagy apa nem ezektől a dolgoktól lesz rosszul. 

Nagy jelentősége van a tágabb környezet hozzáállásának is. Fontos, hogyan reagál a tanító, az edző. Mint Hansjürgens Anna Mária mondja, a felmérések szerint már az is rengeteget javít az érintett gyerekek lelkiállapotán, ha naponta néhány órát nyugalomban tölthetnek el a napköziben, ahol nem kell félniük vagy valakiről gondoskod­niuk.­ Nagy segítség, ha az empatikus tanító néni a legzűrösebb időszakban eltekint a házi feladattól, vagy nem dorgál meg a tornazsák hiánya miatt, és mindezt diszkréten teszi. Kérdés persze, hogy az igencsak leterhelt pedagógusoknak van-e még erre is szemük, fülük, szívük. Bár mint a szerzőpáros meséli, amikor a könyv kapcsán ellátogattak egy általános iskolába, hogy beszélgessenek a tanárokkal, nem az volt a kérdés, hogy van-e náluk érintett gyerek, hanem hogy hányan vannak…

Eltávolodni a szülőtől

A szakemberek szerint a mentálisan beteg szülő mellett átélt élmények nagy valószínűséggel nyomot hagynak a gyerekek lelkében. Bizonyos értelemben nekik hamarabb kell felnőniük, van, aki már-már szülői szerepbe kényszerül (ezt nevezzük parentifikációnak). 

– Meg kell tapasztalniuk, hogy a saját realitásérzékükre jobban támaszkodhatnak, mint a beteg szü­lei­kére – mondja a szakpszichológus. – Azt a biztonságot, amit a szüleiktől kellene kapniuk, fel kell adniuk, mert egy súlyos pszichés problémával küzdő szülőre sajnos nem lehet stabilan támaszkodni. Ezt a megbízhatóságot nekik a kortársaiknál hamarabb kell megtalálniuk saját magukban. Ezeknek a gyerekeknek bizonyos értelemben el kell távolodniuk a szüleiktől ahhoz, hogy egészségesen jöjjenek ki a történetből. 

Ráadásul a dolgok természetéből adódóan a pszichés problémák gyakran más bajokba torkollanak, kéz a kézben járnak a válással vagy az elszegényedéssel… Ezekre a társproblémákra már nem tértek ki a mesékben a szerzők, mert szerették volna életben tartani a reményt: a gyerekek az énerejükre támaszkodva és egy pszichésen jó állapotban lévő felnőtt segítségével sok esetben ép lélekkel tudnak kijönni egy ilyen nehéz élethelyzetből is.

(Fotó: Getty Images, Németh Gabriella)