A zalai dombokba könnyen bele lehet szeretni, már ha nem fordítja el a fejét az ember, amikor csak úgy sietve átrobog közöttük. Bele is szerettek már sokan, például „a Kozmáék” is, ahogy emlegetik itt a családot a kisgörbőiek. Pedig akkor még „csak” a csodás tájbéli adottságok lehettek azok, amelyek egészen megfogták őket, nem volt még ennyi muskátli az ablakokban, szépen nyírt fű a parkban, újonnan festett libikóka a játszótéren. Sok minden nem volt, ami most van.
Szóval Kozma Gábor volt alezredes és a felesége, Viki kilenc éve, három gyerekkel feladták addigi hosszú, biztos, és sok szempontból sikeres, közszférába bebetonozott életüket – Gábor tizenhét év hivatásos katonai pályát –, vettek egy bátor lélegzetet, és pár kisebb kanyar után itt, Kisgörbőn vertek tanyát. Itt kezdtek építeni egy teljesen új életet. Aztán, bár elindították és szerették a maguk saját családi vállalkozását – egy asztalosműhelyt és egy kreatívboltot –, Viki látta a férjén, hogy hiányzik neki a szellemi kihívás. Mondjuk úgy, unatkozott.
Muskátli az ablakban
– És akkor, a 2019-es választás előtt többen megkerestek a faluból azzal, hogy induljak a polgármesterségért – meséli Gábor. – Én pedig elindultam. Kiálltam az emberek elé, és elmondtam többek között azt, hogy milyen jó volna, ha észrevennék, milyen kincsek között élnek. Hogy milyen jó lenne felébredni abból a Csipkerózsika- vagy másféle álomból, amiben a falu évek óta alszik. Én segítek, ha ők is akarják. És a többség akarta. Persze semmi nem ment egyik pillanatról a másikra. Időbe telik megértetni, elfogadtatni ez emberekkel, hogy egy település fejlődése személy szerint rajtuk is múlik, nem csak az önkormányzaton. Hiszen az övék ez a falu! Ha te nem teszel ki muskátlit az ablakodba, nem lesz virágos az a ház. De ha te kiteszel egyet, akkor talán a szomszéd is. Ha pedig mindenki kirak az ablakába egy muskátlit, akkor nemcsak a ház lesz virágos, hanem az egész falu is… Ha az egész falu ilyen, akkor az átutazó megáll egy kicsit, és ámul, gyönyörködik. És ettől már boldogabb az ember. Csak hát ez egy nagyon lassú folyamat. De ha van az itt lakókban személyes motiváció, azt tovább lehet fejleszteni egyesületi, vagy akár alapítványi szintre. Ezt hívjuk tudatos, szakszerű közösségépítésnek. Csak meg kell találni rá a megfelelő embereket.
Hamar meg is találta a legmegfelelőbbet. Az édesapja pedagógus volt, ráadásul hosszú évtizedekig a szociális szférában dolgozott: foglalkozott gyermekotthonban élő gyerekekkel, idősekkel, ez volt a nagybetűs hivatása, sőt, az egész élete. Aztán jött a nyugdíj, és neki is megjelent az a bizonyos űr az életében. Hát megkérdezte őt Gábor, nem jönne-e el ide hozzájuk – közösséget építeni…
Kozma Ferenc, „a Feri bácsi”, ahogy itt mindenki hívja, erős. Igen, közel nyolcvan éve ellenére ez jut az ember eszébe róla, ahogy meglátja az egészséges termetét, a fényes tekintetét, meghallja zengő, nagyapai hangját. Feri bácsi valóban nagyapa is, tizenegy unokával, három gyerekkel – utóbbiak közül két fiú polgármester. Feri bácsi mondandója minden pillanatban olyan megnyugtatóan kerek, mint a déli napkorong e felett a szépen meszelt községháza felett, ahol beszélgetünk. Körbevezet először is, akár egy lelkes idegenvezető.
Mondja, semmi sem volt ám ilyen azelőtt. Ez mind a fiáék keze nyoma. Ott van például a szalon, a két pihepuha, gyönyörű, lazacszín kanapéval, a színes festményekkel, az ötletes kis szobrokkal, meg sok más apró, egyéb finomsággal, amitől kedve van itt maradni a látogatónak. És pontosan ez a cél. Ahogy Feri bácsi fogalmaz: napvilágra csiklandozni az elveszettnek tűnő kedveket. Gábor ebbe is nagy energiákat fektetett.
– Na így lehet felhasználni a korábban megszerzett kapcsolati tőkét – mosolyog. – Mert ilyen ülőgarnitúrát, függönyöket, szőnyegeket, bútorokat önkormányzati pénzből soha nem tudnék megvenni, bármennyire is szeretjük a szépet. Úgyhogy fogtam magam, körbekérdezgettem a budapesti ismerősöket, nem készülnek-e épp lecserélni az üzleteik, éttermeik berendezését, mert akkor ki ne dobjanak semmit, adják inkább a kisgörbői szalonnak – nevet. – Persze ehhez is sokat kellett logisztikázni, utazni, pakolni, de a polgármesternek is meg kell fognia a munkát, nem várhatja az ember, hogy majd berepül a szájába a sült galamb. Mert az édeskevés, hogy azt mondom, na, csináljatok valahogy egy nyugdíjasklubot. Ahhoz kulturált közeg is kell, hogy mindenki jól érezze benne magát.
Legyen közünk egymáshoz
Időszaki kiállításokat is rendeznek rendszeresen a helyiek alkotásaiból. Mert Feri bácsi az utóbbi években „napvilágra csiklandozta” az alkotókedvet még olyanokban is, akik korábban azt gondolták, sosem volt ilyesmi bennük. Büszkén végigmutatja most a községháza nagytermében kiállított virágkompozíciókat, és hozzá szeretettel említi Gisellát, aki ezeken hosszan dolgozott, és mások mellett lelkes önkéntese a falunak. Aztán mutatja a kövekből, kavicsokból alkotott képeket, az ő keze munkáját. Összekapaszkodó kis kavicsemberek, kavics babakocsit toló kavicsanya. Csupa szín, érzés, finomság.
– Persze tudjuk pontosan – mondja –, hogy nem vagyunk mi igazi művészek. De annyi minden várakozik még az idős emberekben! Olyan sok és sokféle tehetség, tenni vágyás! Hát ezt szeretném én, tükröt tartani a sok elfáradt, sokszor már elkeseredett, elkedvetlenedett idős elé, hogy tessék, nézzétek meg, mennyi szín, alkotóerő van még bennetek! Nem szabad leírni az öregeket, és nekik sem szabad leírni önmagukat, nem szabad úgy élni az élet alkonyán, hogy az ember csak várja, hogy végleg elteljen az idő. – Szenvedély van a hangjában. – Egyre hosszabban élünk egyre többen. Az erőnk, a viszonylagos egészségünk is egyre többünknek marad meg olyan sokáig. Nem az a fontos, hogy éveket adjunk az életnek, hanem az, hogy sok életet adjunk az éveknek! Van is egy országos idősmozgalom ezen a néven, ezen ernyőszervezet alá ezt a picike falut is bevittem.
Ennek keretében például sétálnak is. Találtak egy lehetőséget, pályázni speciális nordic walking botokra, hát pályáztak, így lett majdnem egy tucat sétálóbotja a nyugdíjasklubnak. Mennek is rendszeresen nagy lelkesedéssel felfedezni a környéket, ahol sokan – hiába az évtizedek a hátuk mögött – még sosem jártak azelőtt.
Feri bácsi újra kihúzza magát. – És a fizikai leépülés mellett a szelleminek is fricskát mutatunk! – mondja elszántan. – Megvalósítottam a Kisgörbői Idősek Akadémiáját! Azaz rendszeresen összejövünk, hogy az élet nagy kérdéseiről beszélgessünk. Én is igyekszem ezekre az alkalmakra tisztességgel felkészülni, és filozófiatanári múltamból is táplálkozva sok érdekességgel szolgálni a klubtagoknak az időről, a boldog öregedés lehetőségeiről, a szeretetről, és így tovább. Vendégeket is szoktam hívni, orvost, természetgyógyászt, művészeket. Játszunk, rejtvényt fejtünk, karbantartjuk az elménket, nevetünk. Azaz élünk! Egyszer azt mondtam a klubtagoknak, legközelebb hozzátok el a kedvenc tárgyatokat. Volt, aki egy gyűrűt hozott. A már elhunyt férje jegygyűrűjét… És akkor elkezdett mesélni, felszínre törtek az emlékek, az egész élet. Gyönyörű volt. Hát ez mindannyiunk nagy vágya, hogy valaki végre meghallgasson minket. Olyan sok veszteség, történet van egy idős ember mögött, mégis alig-alig beszélhet minderről, mert nincs kinek. Nem szemrehányásként mondom, mert ez ma az élet rendje, de ebben a rohanó világban még az unokáim se nagyon kérdezik meg, hogy vagyok, ki vagyok, pedig olyan kivételes szerencsében van részem, hogy van belőlük tizenegy. Magukra maradnak a falvakban az öregek, felemészti őket a magány és a néma csönd. Ki kell nyújtanunk egymás felé a kezünket! Ezért is lett a klub neve Kézfogás. Ünnepeket is tartunk! Mert az ünnepek is el voltak itt némulva már. Képzelje el a következőt. Heten vagyunk férfiak a nyugdíjasklubban, hát nőnapkor mind a heten felöltöttük az öltönyünket, odaálltunk az asszonyok elé, és verset szavaltunk. Az az ember is, aki már alig-alig vesz fel ünnepi öltözetet, most elment Keszthelyre, és vett egy öltönyt erre az alkalomra. Többen soha életükben nem szavaltak még mások előtt. És az asszonyok azt mondták, „Papa, én téged még soha nem láttalak így!”. És rettentő büszkék voltak. Persze a férjeket verte a víz, meg izzadt a tenyerük, de kiálltak, verseltek, aztán boldogan ölelték meg az asszonyt. Hát nem nagy örömök ezek? Én hiszek abban, hogy időskorban is mindenkinek megvan a maga képessége az örömre, csak ki kell tudni azt valahogy bányászni belőle… Ezt nevezem én közösségépítő tevékenységnek, munkának. Hogy legyen újra közünk egymáshoz, ne hagyjuk, hogy az elidegenedés maradjon az úr. Az elidegenedett embereket újra egy asztalhoz terelni nem könnyű, sokszor egyenesen megoldhatatlannak látszó feladat. Az a sok megmaradt, alvó erőforrás, ami igenis ott van a kis falvakban élő emberekben is, olyan nehezen, óvatosan, bátortalanul mozdul meg. Ezeket megmozdítani speciális tudás, képzettség szükséges, ezt nem lehet csak úgy, ösztönösen csinálni. Ezért dolgoztam ki egy olyan programot, ami klubvezetőket segítene képezni a kistelepüléseken. Mert ha egy faluban egy nyugdíjasklub jól működik, az lehet a falu szíve. És ez a szív a faluközösség egészét is jobban működteti. Én azért küszködöm, azért harcolok, hogy idősbarát polgármesterek legyenek mindenütt. És nem az a megoldás, hogy tartjuk a markunkat, hogy az állam beletegye a pénzt, aztán csinálunk belőle egy egynapos csinn-bumm cirkuszt, és kész. Szerves közösséget kell építeni! De úgy tűnik, hiába küzdök, egy fecske nem csinál nyarat…
Örülni, menni, gondolkodni
Szmatona Jutka, a klub egyik vezetőségi tagja eddig csöndben ült a szalonkanapén, és gyakran bólintott rá Feri bácsi mondataiban az igazságra. Ahogy mondja, ő bizony tősgyökeres kisgörbői, valóban tudja pontosan, mi volt a Kozmáék előtt, és mi lett azóta.
– Jó volt itt felnőni – meséli.
– Volt még óvoda, iskola. Bulik! Egy nagy téesz, meg varroda, mindenkinek jutott munka. Aztán a rendszerváltás után szép lassan kezdett kiürülni az élet, ellaposodni az egész. Bezárt az óvoda, az iskola is, megszűnt a munka, minden. Nem nagyon vártunk itt mi már semmire. Úgyhogy nagy csoda volt, amikor a Feri bácsi bejött hozzánk az utcáról, és elmondta, hogy várja a jelentkezőket a nyugdíjasklubba. Na, mi jöttünk azonnal, tömve volt ez a terem, annyira szerettük volna, hogy végre történjen valami – nevet. – És azóta egész más lett az élet. Mindig van mit várni, minek örülni, merre menni, min gondolkodni. Nemcsak a falu lett csupa virág, hanem mintha bennünk is kinyíltak volna a virágok. És a világ is kinyílt egészen. Azok a közös séták, kirándulások, felfedezések!
Egészen felvillanyozódik, előbbre dőlve sorolja:
– Volt olyan, hogy csak kimentünk ide, a kisgörbői hegyre. Én, aki itt születtem, sose jártam előtte ott… Vagy mondhatom Sümeget, a Kisfaludy-házat. Ott sem járt még szinte senki közülünk, pedig itt van a szomszédban. Hajóztunk a Balatonon! Hányan sóhajtottak, amikor szeltük a vizet, hogy hát ők még sosem utaztak hajón! Annyi mindent kell bepótolnunk, és az a szép, hogy még éppen be lehet. Most például alig várjuk, hogy színházba is elmenjünk.
De a legfontosabb, ami lassan felépült a faluban: az összefogás. Már nem kérdés, hogy nők, férfiak összeállnak, és besegítenek mindenben, amikor, mondjuk, ünnepekkor díszíteni kell, széppé varázsolni a faluházat, az utcákat, az épületeket.
Beépült itt a gondolatokba, hogy adni, hozzátenni a közöshöz jó, oda is, vissza is. Sokan próbálják itt hasznossá tenni magukat, ahol csak lehet.
Feri bácsi felveti, ő például a tanári múltjához kapcsolódva segített az Ukrajnából elmenekült gyerekeknek a kémiatanulásban, mert ahogy mondja, a mindenféle kísérletek beszélnek magukért, nem kell hozzájuk közös nyelv. Mert van itt ebben a kis faluban menedékház is, nem is akármilyen. Gábor hirtelen, de rendíthetetlen döntése volt egy évvel ezelőtt, a háború kirobbanása után, hogy a sajnálkozás nem elég, nekik itt tenni kell valamit.
– Van nálunk egy nagy, rég nem használt épület, még körzeti iskolának épült 1960-ban négy település összefogásával – meséli. – Működött is 2004-ig, aztán bezárták, a gyerekeket szétszórták a szomszédos falvak, városok iskoláiba, azóta üresek a termek, semmi haszna az egésznek, sőt. De most lett.
Gábor összefogást hirdetett a faluban: újítsák fel együtt az épület egy szárnyát, hogy a menekülőket elszállásolhassák.
– Szóltam a saját ismerőseimnek is, akik megengedhették maguknak az anyagi segítséget, dobjuk össze, amit kell. Így lett meg tizenhárom hűtő-fűtő klíma, és a villanybővítéstől elkezdve az ágyakon át a konyhafelszerelésig minden. Mindezt adományokból, önkormányzati vagy pályázati pénz egy fillér sem volt benne. A többiek pedig, akik a kezük munkáját tudták adni, építettek, szépítettek, megfogták az ecsetet, sőt, a tisztasági festés mellett csodás meserajzok is kerültek a falra, hogy a legkisebbek is mosolyogva ébredjenek. Hadd érezzék nemcsak végre biztonságban, de otthon is magukat. Két-három hét alatt egy kis új falu készült el a településen belül, egy év alatt négyezer-négyszáz „menekültéjszakánk” volt ott. Hát így megyünk szépen előre, egyre inkább megerősödve és összekapaszkodva. Persze van még hova fejlődnünk, mindig van. De ez a szép az egészben, nem…?
(Fotó: Bulla Bea)
