Hogy telt a húsvét a családotokban?
A gyerekek már reggelire édességet ettek. A tojáskereséshez nagyok, de anyukámnál azért kis fészek várta őket az udvaron… Próbáltam visszafogni őket, de harmincan voltunk, és mindenki hozott valami finomat.
Te is főztél?
Igen, ilyenkor mindenki hozza a saját specialitását, én például rizssalátát csináltam, ezt még Olaszországban tanultam, a család imádja, ezt mindig kell vinnem.
Ezek szerint van nálatok egy állandó ünnepi menetrend?
Abszolút, mindig ugyanaz. Amióta megszülettek a gyerekek, azóta változott egy kicsit, mert régen Tiborék családjánál későn volt a vacsora, addigra a gyerekek elaludtak. Szeretem az ünnepek állandóságát, próbálom tartani a saját hagyományainkat.
Locsolkodás?
A harmincfős rokonságban ez elkerülhetetlen, akit lehet, meglocsolnak a fiúk, és bezsebelik érte a jutalmukat.
A gyerekek jól viselik a családi összejöveteleket? A kamaszok azért ezt nem mindig élvezik.
A fiamon látom, hogy néha nyűgként éli meg, de fontos neki is, hogy ott legyen. Olyan erős bástyaként áll mellettünk a család, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet enélkül. Szerintem a gyerekek sem tudják elképzelni, ebbe születtek bele, azt hiszik, hogy ez mindenhol így van. A nővéremmel nagyon szoros kapcsolatban állunk, az ő öt gyerekével, az unokatestvérekkel úgy nőnek föl, mintha édestestvérek lennének.
Amikor ti voltatok ennyi idősek, körülöttetek is ilyen sokan voltak?
Igen, apukámnak három nővére van, anyukámnak egy testvére, akinek viszont három gyereke. Visszük tovább a nagycsaládos mintát.
A nemzet aranyai (a vízilabda-válogatottról szóló film, amely most került a mozikba) apropóján beszélgetünk, megnéztem, és bevallom, teljesen magával ragadott. Bár tudtam a meccsek eredményeit, mégis hangosan drukkoltam. Te láttad már?
Egy hosszabb verziót, még nem a véglegeset. Azért fontos, amit mondasz, mert mi, akik ebben élünk, és ennek az időszaknak minden részletét megéltük, nem tudjuk eldönteni, hogy vajon másnak mit ad majd a film, átadja-e ugyanazokat az érzéseket a nézőknek.
Hát engem beszippantott a hangulata…
Megértem, jövőre lesz, hogy húsz éve volt a 2004-es athéni döntő, és valahányszor látom azt a meccset, ugyanolyan izgatott leszek, mint aznap voltam. Hétvégén volt a döntő, előtte két nappal pedig az elődöntő.
Ez alatt a két nap alatt majdnem öt kilót fogytam…
Ott voltál Athénban?
Nem, én itthon izgultam, ők tették a dolgukat. Sem amikor Tibor játékos volt, sem amikor szövetségi kapitány, nem szerette, ha kimegyek világversenyekre. Előtte Kemény Dénes sem tolerálta, ha jelen vannak a feleségek. Nekünk ott volt vége a „munkánknak”, amikor elutaztak a fiúk. Nem lett volna célszerű, hogy elvonja a figyelmüket, hogy a család éppen mit csinál, jól van-e, bejutott-e rendben az uszodába. A hazai meccseknél más volt a helyzet, egyetlen olyan alkalomra emlékszem, amikor a havazás közbeszólt, és nem tudtunk elmenni a gyerekekkel egy vidéki meccsre. Egyébként minden hétvégén, minden fontos eseményen ott szurkoltunk a gyerekekkel a lelátón.
Soha nem is próbálkoztatok, hogy mégis ott legyetek valamelyik világversenyen?
Érdekes, hogy kérdezed, mert volt egy ilyen eset. Az athéni döntő előtt egy nappal felhívott egy barátnőm, hogy kimennek, és valaki visszamondta, tehát van egy repülőjegyük és egy belépőjük. Az volt az a helyzet, amikor órákon keresztül őrlődtem. Sportos családban nőttem fel, nagyon kicsi választott el attól, hogy ne legyek profi kosárlabdázó. Gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy megnézzek egy olimpiát… Egy perselyben gyűjtöttem rá a pénzt. Az athéni döntő előtt arra gondoltam, itt az alkalom, ott kell lennem. Mégis itthon maradtam, hiszen korábban Tibor ezt kérte. Amikor hazajött, mesélte, hogy egy ismerőse szólt neki a döntő előtti nap, hogy van egy repülőjegye, és egy hely a döntőre. Kiderült, hogy ugyanezen a dilemmán ment keresztül ő is, eljátszott a gondolattal, hogy jó lenne, ha ott lennék, de nem ezt beszéltük meg. És ő is lemondta végül.
A döntők után mikor tudtatok először beszélni? Ha külföldön nyert egy aranyat, akkor mennyi idő múlva örülhettél vele?
2000-ben Sydney-ben nem voltunk egy pár, de mivel harminc éve ismerem Tibort, ezért folyamatosan tudtunk egymás életének történéseiről. Volt olyan, hogy kimaradtak hónapok, de mindig tudtunk a másikról. Sydney után, ha nem is azonnal, de másnap felhívott. Athénból és Pekingből pedig a meccs után húsz percen belül biztosan tudott telefonálni. Az nem is boldogság volt, több annál, szinte eufória.
Lehet ilyenkor beszélgetni egyáltalán?
Azt mondta, hogy nekem énekli a Himnuszt. Fantasztikus érzés volt…
A gyerekek látták a filmet az édesapjukról?
Igen, látták, korábban, mint a nézők, és mindig nagyon büszkék rá, hiszen az ő életüknek is meghatározó része ez az időszak. Fontos, hogy ne csak a mi gyerekeink, ne csak a sportoló gyerekek, de a fiatalabb generációk is lássák azt, hogy mit ért el ez a csapat. Hiszen világraszóló ez a teljesítmény.
Te is részt vettél a filmkészítésben?
Összegyűjtöttem otthon minden fényképet, újságcikket, amit csak találtam, ami a csapattal kapcsolatos. A rendező, Zákonyi S. Tamás egy hosszú interjút is készített velem.
A filmből kiderül, hogy mennyire szerény ember volt Tibor. Szerinted mit szólna ahhoz, hogy legendaként emlegetik őket a filmben?
Magabiztossággal volt szerény, ezért elfogadná, örülne neki. Egy csapat voltak, összetartottak, de csapatkapitányként elfogadták Tibort vezérükként. Veleszületett tekintélye volt, ha döntött, azt nem kérdőjelezték meg soha. Az eredményei még hozzátettek ehhez, és talán egy kicsit szabályozták is az aranyak, hiszen úgy érezte, hogy neki tényleg példát kell mutatnia.
Akadt a filmben olyan részlet, amit esetleg nem tudtál?
Volt néhány jelenet, ami meglepett. Amikor először jelenik meg Tibor a képernyőn, az egyértelműen megérintett. Ezért sem akartam, hogy a gyerekek úgy lássák, hogy mások is vannak körülöttünk.
Sok ilyen nehéz helyzet van az életetekben?
Igen, az elmúlt években voltak ilyen pontok. Tudom, hogy ezek a pillanatok nagyon fájdalmasak, nekik is, nekem is, de muszáj megélnünk az ilyen perceket is. Sajnos nem tudom őket mindentől megóvni. Bármennyire nehéz, akkor is ez az élet.
Mindig ilyen erős voltál?
Talán Tibor mellett tanultam meg, hogy az embernek milyen ereje lehet. Látom a gyerekeimen is, hogy annyira fantasztikusak és erősek, ahogy ezt az egészet végigcsinálják. Olyan éles váltás volt ez a helyzet, ahogy a tökéletes családi szeretetből egyszer csak elveszítik az egyik pillért, hogy szerintem az, hogy ezt a folyamatot végigélik, egyfajta szupererőt ad nekik.
Neked ki az, aki erőt ad?
A családom, a barátaim. Rájuk mindig számíthatok, olyan erős védőpajzsot vonnak körém, ami tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg. Senki nem gondol arra, hogy vele ilyen történhet, de ezt el kell fogadni, én elfogadtam. Mindenki veszített már el olyanokat, akiket végtelenül szeretett, mégsem arról szóltak onnantól a hétköznapjai, hogy minden rossz. A fájdalom el van raktározva, megvan a maga helye, ideje, és bármennyire is elképzelhetetlen a veszteség után, az élet igenis hozhat pozitív dolgokat. Jobbá formálódó emberi kapcsolatokat, másféle ajándékokat, amire addig nem gondoltunk.
Azt látom, hogy alig adsz interjút, de ha egyszer megszólalsz, akkor azt átveszi egy tucat másik lap…
Ezért nem szeretek nyilatkozni, mert akkor is írnak rólam, ha meg sem szólalok. És tudom, hogy sokan azt mondják erre, hogy közszereplő vagyok, nekem ezt vállalnom kell. De nem vagyok közszereplő. Soha életemben nem akartam magamról semmit mondani. Én mint modell szerepeltem, de mint Epres Panni nem. Csak tettük a dolgunkat, egy pár lettünk, és ez magával hozta, hogy szerepelnünk kellett. Bevallom, a torzítás, a ferdített címek, a veszteség felemlegetése nagyon fáj. Nem tudom elfogadni, hogy mindig ez a téma. Ehhez nem lehet hozzászokni.
Az az érzésem, hogy mindenki, aki átveszi a nyilatkozatod, azt akarja megvakargatni, hogyan gyászolsz, mennyire vagy rosszul…
Pontosan. Az emberek azt gondolják, hogy tudják, mit érzek. Ennek a folyamatnak az elején rám aggattak egy szerepet, hogy áldozat vagyok, aki mostantól megkeseredve, de felemelt fejjel éli le a következő ötven évét. De nem ez a szerepem! Én nem kesergek, inkább mosolygok, élem az életemet tovább. Köszönöm szépen, jól vagyok.
Eltelt három év. Lehet-e már téged a boldog pillanatokról is kérdezni?
Abszolút. Sok ilyen van. Az emberek csak abban a pillanatban gyászolják Tibort, amikor meglátnak engem, vagy hallanak róla, látnak róla valami emléket. Ezt a folyamatot azóta mi napról napra végigéltük, megszenvedtük, és előrébb tartunk benne, mint bárki más. Tehát ha valaki engem meglát, és sajnálkozik, az engem nem segít, hanem visszavet. Mi vidáman beszélünk róla, emlegetjük a közös élményeinket, de nem szomorúan. Aki elveszített valakit, érti ezt, nem múlik az érzés, a hiányt csak megszokni lehet.
Ezt az időpontot nehezen tudtuk összehozni, alig volt hely a naptáradban. Mi az, amivel mostanában töltöd a napjaidat?
A gyerekek az elsők, hozom, viszem őket. És lehet, hogy furcsán hangzik, de még mindig modellkedem, negyvenhat évesen.
Miért lenne ez fura?
Mert ez régen elképzelhetetlen volt. De a közösségi médiának meg az internetnek köszönhetem, hogy még mindig a szakmámban dolgozom. A divatbemutatók ugyan elfogytak, ez a fajta munka most az Instagramon zajlik. Régen modellként elmentem egy fotózásra, amit egy cég megszervezett, hívott fotóst, sminkest. Most ugyanazt a színvonalú képet várják tőlem, de csupán elküldik a terméket, a többit nekem kell megoldanom. Az ügynökségem sok terhet levesz a vállamról, de akkor is ez az én feladatom, hiszen az én felületem, felelős vagyok azért, hogy milyen tartalom kerül ki oda. Most kezdtem például egy kampányt, ami a környezettudatosság körül forog, a sütőolajgyűjtés áll a fókuszában.
Te is gyűjtöd az olajat?
Igen, én a környezettudatossággal kompenzálok.
A magánrepülőgépedet?
Ilyenen még sosem ültem, de vannak gyarlóságaim, nagyon szeretek vásárolni, és nagyobb autóval járok. Viszont mindent szelektálok, több mint egy évtizede viszem a benzinkutakhoz, és leadom a használt sütőolajat.
Honnan jött az ötlet?
Egy reggeli műsorban láttam erre a megoldást, és azóta én is így csinálom. Sütés-főzés után én befőttesüvegekbe gyűjtöm a használt olajat. Ahogy elemet sem dobok a kukába, az olajat sem öntöm a lefolyóba.
Mi a helyzet a ruhákkal?
Egészséges körforgásban vannak a család, barátok vonalon, és gardróbvásárt is szoktunk rendezni, ahol megy a cserebere.
Sok mindent csinálsz. Van segítséged?
Nehezen fogadok el segítséget, bár már fejlődöm. Korábban voltak az én feladataim, és voltak a férfi feladatai, mint minden családban. Aztán ezek mind az enyémek lettek. Amikor először ráébredtem, hogy ezekkel egyedül vagyok, az majdnem összenyomott. Mostanra beletanultam. Korán kelek, csinálom az anyai feladatokat, reggeli, uzsonna, kirakom a gyerekeket az iskolánál, onnantól kezdve van egy halom férfi- és női feladatom is, aztán jöhet a munkám.
Mindkét gyereked aktívan sportol, Barka balerina, Mór követi az apukáját a medencében. Látod ezt a korábban említett karizmát bennük?
Mindkettejükben látom Tibor személyiségbeli és külső vonásait is. Mórnak hasonló a karizmája, mint az apukájának.
Ő is vezéregyéniség?
Ezt majd meglátjuk, de én látok párhuzamot. Ahogy abban is, hogy húsz évig a vízilabda diktálta az életem, és ez most sem változott. Nincs hétvége, menni kell, edzés és meccs van. Folytatom ugyanazt a fiammal, nincs kiszállás, de én ezt szeretem. Az apjuk elszántságát mindkét gyerek örökölte. Én pedig megtanultam mellette, hogy ha valami nincs is a kedvünkre, akkor is meg kell csinálni. Mindketten nehéz utat választottak maguknak, a balett és a vízilabda sem könnyű pálya. Az utat nekik kell bejárniuk, a küzdelmet nincs jogom elvenni tőlük, nekem pedig segítenem kell őket ebben. Jöhetnek az akadályok, állunk elébe!
Fotó: Zsólyomi Norbert
