Nagybátyja egy hanglemezt postázott Szirtes Tamásnak 1982-ben Angliából, és azt írta mellé: „Ezt a darabot látni kell!” A Madách Színház rendezője ezek után nézte meg Londonban a Macskákat, amelyet Andrew Lloyd Webber az angol költő, T. S. Eliot verseskötete alapján vitt színpadra. A történet egy bálról szól, amelyben a környék macskái eltáncolják és eldalolják az életüket.
– Leírhatatlan volt a zene, a tánc, a mozgás és a látvány összhatása. Áradt a darabból az egység, érezni lehetett, hogy a kellékesektől a színészekig mindenki ugyanazért dolgozott – mesélt később az ámulatról Szirtes Tamás rendező, a Madách Színház igazgatója. Amikor hazaért, az akkori színházigazgató áldását adta a Macskák bemutatására. A munkához két korszakos zseni csatlakozott: a koreográfia Seregi Lászlónak, a versek szellemes fordítása Romhányi Józsefnek köszönhető.
Az addig prózai színházként működő Madáchban a Macskákat 1983 tavaszán mutatták be. Mivel a jogdíjat valutában kellett kifizetniük, az első sorokba dollárért árulták a jegyeket, mégis akkora volt az érdeklődés, hogy a Wesselényi utca végéig állt a sor, előfordult, hogy az emberek verekedtek a jegyekért.
– A nyolcvanas évek elején a zenés színház minden elemével a valóságba kapaszkodott, valóságos díszletben valóságos emberek valóságos problémákkal foglalkoztak. Andrew Lloyd Webber merészsége és leleménye, hogy a színházat elrepítette a fantázia világába – fejtegeti a musical titkát a rendező. – A magyar Macskák sikerében még az is fontos elem, hogy a nyolcvanas évek elején egy szabadabb és szebb világ ígéretét hozta el. Webber azt mondta: többet rombol ez a szocializmuson, mint egy NATO-hadosztály, és szerintem igaza volt.
A világ azóta sokat változott, a csoda viszont még napjainkban is tart, a musical népszerűsége töretlen. – Ma a Macskák egyszerre színes, változatos, bravúros előadás és legenda. A történelmünk benne van az előadás minden pillanatában – mondja Szirtes Tamás. – Ami pedig nem változott: a darab a színészek minden energiáját igényli. Ennek az előadásnak ugyanolyan sodrónak és lendületesnek kell lennie, mint negyven éve.
Webber a bemutató óta többször is alakított a darabon, a Madách macskái viszont – szinte egyedüliként – még mindig az eredeti változatot adják elő. Amikor a szerző megnézte a budapesti előadást, és látta a tolvajmacska-dalt, amit ő megváltoztatott, azt mondta Szirtesnek: „Nálatok maradjon így, ez a szám most először tetszett nekem.”
Huszonkét év „emlék”
Bencze Ilona a kezdetektől, három évtizeden át szerepelt a Macskákban, 1213 előadásban vett részt. Nyolc évig Bombalurinát játszotta, utána Grizabellát alakította.
– Mindkét karaktert nagyon szerettem. Bombalurina volt a szívszerelmem, mert őt én szültem, ő az én gyermekem, mindenki más, aki utánam színpadra lépett ebben a szerepben, az én játékomhoz igazodott. Grizabellát viszont Almási Éva alakította a bemutatón, az az ő gyermeke, én sokadikként kaptam meg a karaktert – meséli. – Bombalurinában azt is szerettem, hogy végig a színpadon táncolhattam és énekelhettem. Természetesen az ember kiöregszik bizonyos szerepekből, akkor jönnek a fiatalok, és ők táncolják át az előadást, így bújhattam később Grizabella bőrébe. Míg Bombalurina csupa élet, vidámság, csupa nőci, csupa tánc, Grizabella magányos figura, a színész maga is eléggé egyedül van benne, hiszen az előadásban csak háromszor jelenik meg a színpadon. A nagy vidámságban és forgatagban csak az ő dala szomorú.
Grizabellaként Bencze Ilona huszonkét évig énekelte az Éjfél című ikonikus dalt. Hatalmas élményt adott és óriási sikert hozott számára az is, hogy a jubileumokon Haumann Péterrel többször is előadhatták a Színházi macska című duettet. Élete egyik nagy fájdalmának tartja, hogy 2021-ben az ezerötszázadik Macskák-előadáson nem lehetett jelen, és lemaradt az utolsó lehetőségről, hogy Haumann-nal énekeljen. A nemzet színésze a következő évben hunyt el.
Sminkelés a kapuban
– Léteznek ajándék munkák, és a Macskák pont ilyen – fogalmaz Détár Enikő, aki huszonegy éves főiskolásként akkor csatlakozhatott a produkcióhoz, amikor Szilvássy Annamária és Tóth Enikő babát várt. – Az ő gyermekeiknek köszönhetem, hogy részese lehettem a Macskáknak, és annak, hogy Szirtes tanár úr tanított a főiskolán – mondja. A koreográfiát egy hét alatt kellett megtanulnia, de a Macskákkal eltöltött következő harminckét év tartogatott számára más izgalmakat is. Egyszer például egy tévés forgatás miatt késésben volt, és a színház felé menet belefutott egy balesetbe. A szokásos másfél óra helyett csak tizenkét perccel az előadás kezdete előtt ért be a színházba, az öltöztető és a fodrász a kapuban várta. Kezdéskor viszont már sminkben, jelmezben állt a színpadon. A rugalmasságára akkor is szükség volt, amikor várandósan – kisebb szünet után – be kellett ugrania az esti előadásra, mert többen lebetegedtek.
Bombalurina szerepétől az ötvenharmadik születésnapján, egy Macskák-előadással búcsúzott el. A társulat azonban olyan, mint egy nagy macskacsalád: a jubileumokon mindenki felvonul, aki valaha megfordult a musicalben, és az ezerötszázadik előadáson Détár Enikő énekelhetett Haumann-nal duettet.
– Péter igazi színészóriás volt, színészkirály, aki a Macskákat megtöltötte a varázsával, a személyiségével. Idén, a negyvenedik jubileumon az előadás végén levetítettek egy részletet a duettünkből. Úgy nézett vissza a közönségre, mintha tudta, érezte volna, hogy akkor áll utoljára színpadon.
A háromlábú szék
Gallusz Nikolett először nyolcévesen látta a Macskákat, nem sokkal a bemutató után. Az előadásra Hűvösvölgyi Ildikó hívta el őket, Niki édesanyja – szintén énekesnő – együtt tornázott vele. Gallusz kiskora óta balettozott, így amikor a színművészeti egyetem elvégzése után a Madáchban részt vett egy táncos castingon, és a Macskák báli képét kellett bemutatniuk, a tapasztalata előnyt jelentett azokkal a musicalszínésznőkkel szemben, akik felnőttként vágtak bele a tánctanulásba. Mert ahogy Szirtes Tamás vallja: a Macskák olyan, mint egy háromlábú szék, a három lába a próza, az ének és a tánc. Ha valamelyik billeg, az már alkalmatlanná teszi a jelentkezőt a produkcióra.
A Macskákban Gallusz Nikolett három lépcsőfokot tett meg. Először egy sertepertélő, néhány mondatos fekete cicát játszhatott el, onnan tört fel a dögös macskák világába, ahol többedmagával előadhatta a buja székes számot. Végül megkapta Grizabella szerepét. A mai napig katarzisnak él meg minden alkalmat, amikor a musicalirodalom gyöngyszemét, az Éjfélt énekli.
‒ Grizabellát régebben idősebb művésznők alakították. Amióta viszont Nicole Scherzinger, a The Pussycat Dolls egykori vezető énekesnője harminchat évesen eljátszhatta Webber jóvoltából, megtört a hagyomány, hogy Grizabellának meggyötört, idősebb hölgynek kell lennie. Lehet olyan glamúrcica is, aki csodálatosan néz ki, csak éppen ráunt a családja, és kidobták.
Gallusz Nikolett egyszer a Macskákat ahhoz az élményhez hasonlította, mint amikor az állattartók bekamerázzák a lakásukat, úgy figyelik a kedvenceiket.
‒ Szirtes igazgató úr mindig azzal kezdi, hogy a macskák személyisége ugyanúgy különböző, mint az embereké, van köztük introvertált, extrovertált, narcisztikus, mindenféle. A színpad pedig olyan négyszög, amelynek az egyik oldala tükörből van, azon keresztül leskelődhet a néző.
Generációváltás a színpadon
Mivel a Madách Színháznak az 1983-as premier előtt még nem volt tánckara, Seregi László koreográfus az első táncosokat az Operaház balettkarából válogatta össze. A balettművész Sárközi Gyula a századik előadáson vehette át Mefisztulész szerepét, amit aztán több mint ötszázszor táncolt el, mielőtt Seregi átadta neki a feladatait. Sárközi harminc éve a produkció balettmestere: ő az „adatbank”, ismeri a teljes koreográfiát, a lépéseket ő tanítja be a színészeknek és a táncosoknak.
‒ Seregi László igazi géniusz volt, és maximalista, nem szerette a középszerűséget. Joggal. Mert a közönségnek nem lehet azt mondani, hogy jöjjenek vissza holnap, majd akkor megmutatjuk. Mi sem örülnénk, ha a kedvesünkkel elmennénk egy étterembe, hogy megünnepeljük az ötödik évfordulónkat, és vacsora után bocsánatot kérne a szakács, hogy most rosszul főzött, de ígéri, legközelebb jobb lesz ‒ mondja. ‒ Ugyanezt a szigort képviselem én is. Úgy érzem, ennyivel tartozom Lacinak. Rengeteget tanultam tőle, nélküle most nem létezne a Madách Táncművészeti Iskola sem. Tavaly volt tíz éve, hogy elment tőlünk, ezért rendeztem neki egy emlékestet. A gyerekek a Macskákból is eltáncolták a báli képet, óriási sikert aratott.
Fiát, Sárközi Gyula Józsefet négy hónapos korában vitte először színpadra, hatévesen a fiú alakította azt a kismacskát, akit a Szegedi Szabadtéri Játékokon Mefisztulész elővarázsolt a cilinderből. És idén megörökölte Mefisztulész karakterét is, méghozzá úgy, hogy a negyvenéves jubileumi előadáson a két Sárközi együtt állt a színpadon. Először az apa jelent meg, majd váratlanul a fia is leereszkedett fentről, a „zsinórból”. Mindketten megpörgették a piros-fekete köpenyüket, és onnantól a fiú táncolta tovább a szerepet.
– A közönség őrjöngött, olyan volt, mint egy rockkoncert – meséli a koreográfus. – Úgy éreztem magam, mint amikor a születése után először tarthattam a karomban a fiamat.
(Fotó: Madách Színház / Kanyó Béla, Jardek Szabina, MTI / Kollányi Péter, Mohai Balázs, Szigetváry Zsolt)
