Nevel a balettintézet

Nevel a baGyakran halljuk, hogy annak a gyereknek, aki felvételt nyer a balettintézetbe, véget is ér a gyerekkora. Ebben van némi igazság… Tízéves koromban egy nagy váltás következett be az életemben, és bár nem volt mindig könnyű, a balettintézet rengeteg dologra megtanított. Önkontrollra, fegyelemre, testtudatra. A belénk nevelt maximalizmus, megfelelni akarás nem biztos, hogy mindig kifizetődő, hiszen ezek a tulajdonságok nem kevés lelki terhet tesznek az emberre. De a testtudatra nevelésemnek nagy hasznát veszem, talán nem túlzás, hogy ebből élek a mai napig.

Fordított élet

A szüleim mindent megtettek azért, hogy kiegyensúlyozott gyerekkorom legyen. És amikor felvettek a balettintézetbe, onnantól annak rendelték alá az életünket. Figyeltek rá, hogy mit ehetek-ihatok, mit sportolhatok (korcsolyázás, ugye, kizárva!), mennyit kell pihennem, mikor mehetek bulizni, kikapcsolódni – és ezt persze mind össze kellett hangolniuk az ő életük menetrendjével. Abban is maximálisan támogattak, amikor fiatal felnőttként belecsöppentem a televíziózás világába, és műsorvezetőként fordított életet kezdtem élni. Nem volt hétvégém, máskor tartottuk a szülinapokat, és a karácsonyi ünneplések is komoly szervezést igényeltek. Elfogadták mindezt, sőt anyukám mindig nyomatékosította, hogy ez mind nem számít. Végtelenül megnyugtató érzés volt, hogy ilyen stabil, biztonságos hátterem van, és én teljes erőmből a munkámra koncentrálhatok.

Amerika szabadsága

Sokáig halogattam az amerikai utazást apukám testvéréhez, aztán tizenöt évvel ezelőtt egy hónapot voltam kint. Sokat számított, hogy nem turistaként töltöttem el ott azt a harminc napot, hanem egy helyi család mindennapjait éltem. Ott ismerkedtem meg behatóbban a pilatesszel is: nagy hatással volt rám az oktató, valamint az órák emberközpontúsága. Hogy hagyják kibontakozni az egyént, hogy mindenki megmutathatja, mi az, amiben jó.
Nem szabályozzák, nem szorítják keretek közé. Ezt igyekszem én is itthon megvalósítani edzőként, az óráimon, de a Helia-D egyik nagyköveteként is. A mai napig mosolygok, amikor visszaemlékszem, mennyire kíváncsiak voltak rám a messzi Amerikában, rám, a balettos Dorothyra.

A lányom születése

A lányomra nem csupán én vagyok hatással az édesanyjaként, hanem ő is folyamatosan formál engem. Én nem a poroszos nevelésben hiszek, hanem a terelgetésben, abban, hogy minél többet beszélgessünk, hogy őszinte legyek vele, hogy elismerjem, amikor hibázok, hogy megmutassak neki minél több dolgot a világból, és aztán hagyjam, hogy ő döntsön az élete folyásáról. Nyilván minden döntése visszahat rám, de ez így természetes. Önálló, független, okos felnőtt nő lett belőle. Ma sem csinálnám másképp.

Minden mulandó

Fiatal és egészséges édesanyámat egyik pillanatról a másikra veszítettem el. Halála óriási törés volt az életemben. A váratlansága, hogy nem volt időm felkészülni rá… Persze nem hiszem, hogy nagyobb fájdalom lenne, mint azé, aki betegségben veszíti el a szülőjét. De az élet kiszámíthatatlanságára, mulandóságára talán még jobban rávilágított. Hogy egyáltalán nem biztos, hogy lesz holnap. És hogy nem érdemes a múltban élni. Az van, ami most van. A bagatell dolgokon túl kell lendülni, tudni, mi számít, és mi nem – élvezni és megélni az életet.

(Fotó: Köő Adrien, Nők Lapja Egészség / Pejkó Gergő