– Ez itt persze most megölne, ha tudna – mondja dr. Berkényi Tamás állatorvos, amikor a lábánál fogva, vastag kesztyűben vizsgál egy gyöngybaglyot. Az állaton látszik, hogy végtelenül stresszes, azt sem tudja, mi van, és hogy került ide. Az út mentén találták és behozták. Valószínűleg elütötte egy autó, és miután az állatorvos kihalászta a papírdobozból, kiderült, hogy tulajdonképpen kutya baja. Valószínűleg agyrázkódást szenvedett, de csontja szerencsére nem tört, és mostanra teljesen visszanyerte az öntudatát és a büszkeségét. Van itt egy erdei fülesbagoly is – neki sem esett komoly baja. Ő is gyepálná a dokit, ha tudná: kampós csőrével kapdos, de a szakértő kezek között állat és ember is biztonságban van. A macskabagoly bezzeg barátságos és szelíd, de mi most ezt a két sérültet „kaptuk”. A kezelőhelyiség profi állatorvosi műtő minden szükséges eszközzel felszerelve. A baglyok jó helyen vannak – még akkor is, ha ők erről éppen egészen mást gondolnak.
– Állatorvosnak születtem, annak is tartom magam – mondja dr. Berkényi Tamás. – „Panelgyerek” voltam, csak zebrapintyet engedtek tartani a szüleim. Innen a madárimádat. Nem is volt kérdés, hogy állatorvos legyek. Az állatkórházba aztán, amikor praktizálni kezdtem, hozott valaki egy sérült madarat. A gond annyi volt, hogy a kórház magánvállalkozásként működött – én meg arra használtam a pénzét, hogy olyan madarakat gyógyítsak, amikért nem fizettek. Ezért hoztam létre a Vadmadárkórházat és az azt támogató alapítványt.
Mindennek huszonhét éve. Dr. Berkényi sokáig Székesfehérváron üzemeltette a kórházat, de néhány éve átköltöztek Sukoróra, és itt alakította ki ezt a valóságos kis csodát. Sukoró önmagában is megérne egy cikket: a Velencei-tó felett magasodó település megőrizte romantikus hangulatát. Nádtető nádtetőt ér, a panoráma pazar, a nyugalom szinte tapintható. A település központjától néhányszor tíz méterre működik a madárkórház, az Ivókút utcában. Könnyen meg lehet találni, ami azért is fontos, mert ha valaki a környéken elütött, áramütött vagy mérgezett madárra lel, ide bármikor behozhatja. Nemcsak az önkéntes diszpécsereket lehet felhívni, de a sérült madarat akkor is „le lehet adni”, ha épp nincs itt senki. A ház előtt, a kerítésen ugyanis egy viszonylag nagy doboz található. Ez a madárinkubátor – ilyen nincs máshol, ez dr. Berkényi találmánya. A teteje nyitható, el lehet helyezni benne a beteget. Egy gomb megnyomásával bekapcsolható a belső fűtés, a tető lehajtásával pedig egy beépített SIM-kártya üzenetet küld a doktor telefonjára: újabb páciens érkezett. Az inkubátor tetején kis sárga villogó is jelez ilyenkor, hogy már messziről látsszon: a doboz nem üres.
Az inkubátorból kerül a beteg madár a vizsgálóba, onnan pedig, ha szükséges, az „intenzívre”. Itt vannak elkülönítve azok a szárnyasok, amelyek az állapotuk miatt még nem kerülhetnek ki a kinti röpdékbe – vagy egyenesen a természetbe. A doktor egy karvalyt mutat. Gyönyörű kis állat, szigorú tekintettel, büszke fejjel. Ő implantátumot kapott – két hónap múlva újra szabad lehet. De van itt egy nagy kacsa is. A vágóhídra haladó teherautóból eshetett az útra. A háziállat zúzódásokat és töréseket szenvedett; fel fog épülni, de minden bizonnyal itt marad, és bandázhat majd az őzzel meg a törpemalaccal az udvaron. A doktor aztán kis dobozt húz elő: ragasztóba ragadt apró cinkéket mutat. Egyre divatosabb a ragasztós egércsapda, de egér helyett ezeket a megszeppent kismadarakat kapta el. Most majd le kell mosni a tollaikat, aztán ők is szabadon távozhatnak. Látunk egy egerészölyvet. Neki súlyosabb a baja: nekirepült egy vezetéknek, és áramütés érte. Még mindig vérzik a szárnya, és dr. Berkényi szerint el is fog halni, így amputálni kell. Ez az állat már itt marad a kórházban.
