Az volt a baj, hogy későn keltem. Volt már hét óra is. S mire odakeveredtem, majdnem nyolc lett. Pedig piacra – arra a szombati, a parkoló helyén, főleg vidékről érkező termelők piacára, köznyelven emdéef-piacra – hajnali hatkor szoktam kimenni. Az ilyen korai vásárlók, mint én is, a kocsival fölállunk a széles járdára, másutt nem is lehet megállni. Az ismerős árusok Kecelről, Hatvan mellől, Félegyházáról ilyenkor már ki is pakolnak, hamar összeszedem, amit venni akarok, még beszélgetünk is egy kicsit – ilyenkor még nincs sok vevő –, aztán átcipekedem a kocsihoz, hamar berakom a szatyrokat, kosarakat, s már ott se vagyok. Na, aznap ez nem így történt.
Fél kilenc is lehetett már, mire végeztem, a zöldségeket, salátát pakolom be, amikor az árus átmutat a szemközti járdára: Vigyázzon, büntetnek! Átnézek. A járdán álló autók mind eltűntek, egyedül az enyém várakozik gyanútlanul. Mellette két egyenruhás fiatalember teljes szerelésben, épp írják a cédulát. Mutattam, nézzék, a piac működéséhez ez a járdán parkolás életszerű megoldás. Senkit nem zavar, a gyalogosok, látják, bőven elférnek. Időleges táblát kéne kirakni, és mindenki boldog lenne.
A beszélgetés további részét nem érdemes idéznem, hivatalos volt, távolságtartó, értetlen, és egy csekkben végződött. Kérdeztem, mi van, ha nem akarok fizetni. Vagy közmunka, vagy elzárás, mondták, és szigorú mondatokban beszámoltak a részletekről. Tudomásul vettem. Könnyek közt váltunk el, nem ők sírtak.
És akkor megmakacsoltam magam. Jó, az elzárást elvetem, bírósági macera meg minden. De a közmunka az fekszik. Edzésben vagyok, évek óta szedem a szemetet a kapunk előtti utcaszakaszon.
