Filozófusként mennyiben közelít másképp az érzésekhez, mint a pszichológia?

Én azt az álláspontot képviselem, hogy az érzelmeink nem csupán érzések, hanem valamilyen módon értékítéletek, gondolatok is megjelennek bennük, amelyek nagy része társadalmi normákon alapul. Tehát például az, hogy mitől érzünk bűntudatot vagy szégyent, összefügg azzal, hogy milyen társadalomban élünk. Ma népszerű az a pszichológiai eredetű gondolkodásmód, hogy ha nem megfelelőek­ vagy fájdalmasak az érzéseink, akkor dolgozzuk át őket. Én meg azt gondolom, hogy az érzésekkel kapcsolatban nem az a kérdés, hogy fájdalmasak-e. Hát hogyne fájna a veszteség, a kudarc, a gyász, az igazságtalanság? Nem hiszem, hogy ezeket az érzéseket át kellene keretezni, én inkább megfigyelném azokat a történéseket, helyzeteket, előfeltevéseket, amelyek kiváltják ezeket.

És ez megóv attól, hogy legközelebb is fájjon?

Ebből a megközelítésből nem az következik, hogy kevésbé fog fájni, hanem hogy kevésbé fogjuk rosszul érezni magunkat attól, hogy fáj. Ugyanis manapság sokat szenvedünk attól is, hogy az érzéseink újabb érzéseket váltanak ki, például szégyelljük magunkat amiatt, hogy félünk valamitől. Szeretném levenni a saját vállunkról a terhet, jó lenne, ha azt tudnánk mondani bizonyos helyzetekben: teljesen normális, amit érzek.

Miért a szégyenről írt könyvet?

Ez az érzés a metszéspontjában volt mindannak, ami foglalkoztat. És azt is éreztem, hogy valamilyen értelemben ez leginkább női téma.

Egy egész fejezetet szentel a testünkkel kapcsolatos érzéseknek.

Kezdjük ott, hogy megszületik egy lány. Mire iskolába kerül, rengeteg üzenetet kap a külsejével kapcsolatban, és hogy ő attól értékes, ha szép. Kamaszkorban ez az egész szintet lép, és a szépséget a szexuális vonzerő váltja ki: az határozza meg az értékünket, hogy mennyire tudunk szexuális vágyat ébreszteni a férfiakban. A nőkben így kialakul egy olyan „képesség”, hogy egyszerre belül és kívül is legyenek, nagyfokú tudatosságra teszünk szert azzal kapcsolatban, hogy kívülről milyennek látszunk. Innentől kezdve nagyon nehéz nem szégyellnünk magunkat, mert a szégyen erősen fizikai és a látással, a „valamilyennek látszással” összefüggő érzelem. Nem véletlen, hogy az álmainkban milyen gyakran élünk át szégyent, amikor nyilvánosság előtt kell produkálnunk magunkat, és elbukunk, vagy amikor meztelenek vagyunk. Azt hiszem, amíg olyan világban élünk, amiben folyton kívülről kell látnunk magunkat, és állandóan olyan üzeneteket kapunk, hogy ami kívülről látszik, az nem elfogadható, addig ez a szégyen meghatározza az életünket. Nehéz szégyenérzet nélkül léteznünk a testünkben, pedig ha bármilyen kérdést felteszünk vele kapcsolatban, akkor talán az lenne a legfontosabb, hogy tudunk-e benne szabadon, fájdalommentesen létezni. 

Felszabadító volt a rendkívül bűntudatkeltő anyaságmítoszról olvasni a könyvben, és kijózanító azzal szembesülni, hogy mi, anyák, hogyan asszisztálunk ehhez.

Elképesztő mennyiségű üzenet ömlik ránk azzal kapcsolatban, hogy anyaként mi mindenért vagyunk felelősek. Gyakorlatilag mindenért, és a környezetünktől meg is kapjuk a visszajelzést: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az a baj. Onnantól, hogy egy nőnek gyereke lesz, nincs semmi, ami jobban meghatározná az értékét, mint az anyasága minősége. És az felvállalhatatlan, hogy középszerű anyák legyünk. Itt hoznám be az etikai nézőpontot, ami talán segíthet a lelki terhek enyhítésében. Szerintem egyszerűen rosszul határozzuk meg azokat a kereteket, hogy meddig terjed egy anya felelőssége. Hogy bullying áldozata lesz-e a gyerekünk az iskolában, hogy megtanul-e Covid idején írni-olvasni, hogy megfelelő egészségügyi ellátásban részesül-e, hogy jut-e a munka és az otthoni teendők mellett elegendő idő és energia a gyerekünkre: mindezt és sok mást valamilyen íratlan törvény mentén anyai hatáskörnek tekintjük, pedig ezek a kérdések egy rakás rendszerszintű problémát érintenek, amikről nem igazán folyik diskurzus. És nemcsak az a tét, hogy a következő generáció kiegyensúlyozottan, kompetensen tudja majd élni az életét, hanem az is, hogy a jelenkori anyák milyen minőségben élik meg a szülőségüket.