„Haladjunk, fiam!”– Palya Bea
– Köszönöm anyukámnak, hogy megszült, hogy vagyok. És azt is, hogy nagyon megtanított dolgozni. Ő életerős, jó génekkel rendelkező parasztasszony – aki aztán persze tanult is. Megörököltem tőle a munka örömét és szeretetét. Hogy nagyon tudom magam szeretni azért is, mert kitartok. Hogy erős és következetes vagyok. Sokszor ráismerek magamban: a hangom, a gesztusaim, a szigorom… és szerintem az érzékenységem a zene és a tánc felé benne is ugyanúgy ott van.
És miközben kemény, változni is tud. Emlékszem, az első szülésem után nagyon nehéz időszak jött, és egy kicsit haragudtam is rá. Kéthetes volt a babám, amikor el tudtam neki mondani: „Anyu, figyelj, mindent hagyj abba, légyszi, amit eddig csináltál. Ne akard megmondani, mit hogyan tegyek, csak legyél itt velem. Ne akard jobban tudni, mint én… csak simán szeress.” És azonnal átment az üzenet.
A legfontosabb pedig, amit tőle hallottam, összefügg a munka ethoszával: „Haladjunk már, fiam, egyről a kettőre!” Ebből egy kisebb hitrendszert is csináltam magamnak, mert csak akkor vagyok értelmezhető, ha valóban haladok. De végül is van értelme ennek, ha visszatekintek az eddigi életemre.
Anyámnak május 4-én van a születésnapja, így összefolyik az anyák napjával. Sokáig
nem is tudtam, hogy ez két külön ünnep. Igyekszem mindig meglepni valamilyen ajándékkal – vagy ha nem sikerül aznap találkozni, küldeni neki valamit. Egyszer kapott így egy csokor virágot meg egy finom bonbont, és annyira boldog volt tőle! De a legnagyobb ünnep az, amikor együtt az egész család. Ezek a pillanatok mágikussá tudják varázsolni az anyák napját is. Nem kell semmi különöset csinálni, csak élni az élet egyszerű csodáját.
A döntés bátorsága – Almási Kitti
– Édesanyám klasszikus háziasszonyszerepet tölt be, ezért azt gondolnánk, hogy szűk a mozgástere, mégis bátran döntött azokban a helyzetekben, amelyek nem passzoltak hozzá, vagy méltatlanok voltak a számára. Lehetett szó munkahelyről, költözésről, bármiről, képes volt arra, hogy elinduljon akkor is, ha bizonytalannak tűnt, merre tovább. Szóval azt, hogy csak akkor maradok valahol, ha méltók rá a körülmények, vagy hogy megvédem a határaimat, tőle hozom.
Az emberek általában előadóként látnak, és az lehet az érzésük, hogy állandóan beszélek, pedig a privát életben – már csak a hivatásom miatt is – inkább én hallgatom a többieket. De anyukám sokkal csendesebb, mint én. Nagyon érdekes, hogy ő jobban ki meri mutatni a gyengeségeit, míg én ritkán beszélek arról, ha valami nehéz. Én viszont a pozitív érzelmek kifejezésében, a dicsérésben vagyok erős. De az, hogy mindketten szabadon beszélünk magunkról és az érzéseinkről, közös bennünk.
Derűs gyerekkort köszönhetek neki, ami abból következik, hogy a pici gyerekekhez, a lelkivilágukhoz és a gondolkodásmódjukhoz remekül tud kapcsolódni. Gyurmáztunk, társasoztunk, rajzoltunk, sétáltunk; otthonos, biztonságos környezetet teremtett nekünk. Az, hogy mennyire jó volt, igazán akkor tudatosult bennem, amikor láttam, hogy nagymamaként mindig odafigyelt a lányaimra. Mindig teljes figyelemmel fordult feléjük: „Jaj de érdekes, meséljetek!” – biztatta őket.
Gének és anyák – Till Attila
– Édesanyámnak köszönhetem az életemet. Köszönöm szépen, ezzel le is tehetnénk a telefont, meg is vagyunk az interjúval… De a viccet félretéve: az anyák napja valójában az evolúció legnagyobb ünnepe. Itt a gének ünneplik azt, hogy sikeresen átadták magukat. Ezért is döbbenetes, hogy miért nem tartják ezt a napot összevonva az apák napjával.
Számomra különösen fontos, hogy anyukám nagyon szeretett, és emiatt is jó gyerekkorom volt. Mindig a biztonság a legmeghatározóbb egy gyerek életében – és én nagyon nagy biztonságban voltam. Nem szorongtam, nem éreztem azt, hogy nekem valaki másnak kéne lennem, vagy mást kéne csinálnom. Én pontosan a helyemen voltam. Emiatt tudok magabiztosan közlekedni a világban, vagy kedvesen, pozitívan hozzáállni mindenkihez. Ez erősen belőle fakadt – de azért ne legyünk igazságtalanok az apák felé, mert azért az apámból is… Csak az, ahogy ringatózol és pihensz az anyád ölében – mégiscsak ő az, aki mindentől megvéd.
Anyám meglehetősen társasági ember volt; szeretett másokkal beszélgetni és másoknak segíteni, és ez erősen átsugárzott rám is. Szülői értekezletek után rendszerint csak rövid ideig volt rám mérges – fél-egy óra múlva már nem volt semmi probléma. Gyerekként is díjaztam, hogy tudtam: húsz percet kell bírni, aztán kész. Megértő, megbocsátó volt, és nagyon kedves. Sajnos éppen tizenöt éve meghalt. Sokat gondolok rá, és úgy érzem, a szívemben és a tetteimben még mindig itt van velem.
Az idejét, az energiáját adta nekünk – Pokorny Lia
– Anyukám a mai napig a támaszom, amiért nem tudok elég hálás lenni neki. Az a csodálatos, hogy olyan örömmel tud adni, hogy folyton úgy érzem, mintha én tennék szívességet azzal, hogy segíthet nekem, hogy szükségem van rá. Az adni tudás képességét tőle örököltem. Mindketten odafigyelünk a körülöttünk élőkre, a közösség tagjaira, keressük, mit tehetnénk a nagy egészbe.
Anyukámnak hatalmas ereje van. Több komoly betegségen esett át, és olyankor ahelyett, hogy az önsajnálatba temetkezett volna, megtett mindent, hogy meggyógyuljon. A legmeredekebb helyzetekben is fel tudott állni. Példaértékű az életszeretete, ahogy a természet iránti rajongása is. Sokat túráztunk, imádtam, amikor kettesben nekivágtunk az erdőnek, és óriási hévvel sétáltunk a fák között.
Azt mondja, lelkifurdalása van, hogy nem tudott nekem segíteni abban, ahogy a pályámon megtaláltam az utamat, mert vidéken laktunk, a színházaktól távol. De megnyugtattam, hogy nekem sokkal többet jelentett az, hogy a hitével folyton támogatott, még akkor is, amikor éppen feladtam volna. A másik pedig, hogy ő lett a bébiszitterem, amikor a fiam kicsi volt, ezért költözött Budapestre. Ha szóltam, hogy anyukám, Misi beteg, csak annyit kérdezett, hányra jöjjön. Az idejét, energiáját nekünk adta úgy, hogy közben végig ragyogott a mosolya.
– 1953. május 6-án csodás nap volt Ibrányban. Meleg volt, szikrázóan sütött a nap, kinyíltak a virágok, értek a gyümölcsök, minden azt ragyogta, hogy gyönyörű az élet. Ehhez képest éjszakára megváltozott minden. Beborult, hideg lett, csapkodott a szél, megeredt sűrű cseppekben az eső, és másnap kora reggel anyukámnál megindult a szülés. Apukám éppen Nyíregyházára utazott, így anyukám egyedül volt, de a hírre, ahogyan falun szokott ez lenni, pár perc alatt összesereglett mindenki. Érdekes, hogy nem volt telefon, amivel értesíteni lehetett volna bárkit is, mégis mindenki jött, a szülésznőtől a bábán keresztül a nagybátyámig. Simán le is folyt a születésem – bezzeg, ha tudtam volna, hogy a következő hetven évben nem lesz minden ennyire sima –, és aztán mindenki sietett a dolgára, ki földet kapálni, ki a munkahelyére, amit csinált volna, ha nem jön közbe ez az intermezzo. Ott maradt anyukám velem, és igazából csak akkor érzékelte, hogy nagyon lehűlt a lakás. „Csak nehogy megfázzon a kicsi!” – gondolta. Fogta a szeneskannát, lement vele a pincébe, telerakta tüzelővel, felcipelte, és kellemes meleget varázsolt. Ha anyukámról van szó, mindig ez az epizód jut eszembe. Hogy hogyan is volt erre az iszonyatos erőfeszítésre képes néhány perccel a szülés után. Pilinszky János gyönyörű mondása jut eszembe: „A szeretet önmagunk meghaladása a másik ember érdekében.”
Személyesen
Megkérdeztük a szerkesztőség tagjait, milyen gondolatokat tartanak fontosnak anyák napján.
Pór Attila– A víz mindig lefelé folyik
– Kiskoromban rajongtam a nagymacskákért, ezért az anyukám rajzolt nekem egy pumát, amit aztán kincsként őriztem, még ma is megvan valahol. Ő szerettette meg velem az olvasást. A polc tele volt Delfin könyvekkel, és amikor az egyikkel végeztem, segített abban, melyik legyen a következő.
Tizenkilenc évesen szült, én pedig iskolásként szerencsésnek éreztem magam, hogy fiatal, mert sokkal lazábban, elfogadóbban kezelte a dolgaimat, mint a barátaim szülei. A szívével nevelt minket. Amikor a gimnáziumban leromlottak a jegyeim, mert minden jobban érdekelt a tanulásnál, büntetés helyett csak azt mondta, bízik bennem, hogy év végére kijavítom őket. Kijavítottam. Elviselt akkor is, amikor lázadó kamaszként egy vitánk után elbújtam az ágyneműtartóban. A mai napig mindenben számíthatok rá.
Egy vietnámi mondás szerint a víz is mindig lefelé folyik: azt, amit a szüleinktől kapunk, úgy hálálhatjuk meg, hogy továbbadjuk a gyerekeinknek. Ha ez igaz, anyukám szeretetéért nagyon sokkal tartozom a fiaimnak.
Jónap Rita– Ilyen nagyi leszek
– Anyukámnak nemcsak az anyaságáért, de a nagymamaságáért is végtelenül hálás vagyok. Mintha egy meséből lépett volna ki; egyszerre kedves, törődő, ugyanakkor vagány. A hat unoka egymáshoz történő ragaszkodását egy életre megalapozta a minden évben várva várt miskolci nyári tábor. Akkor is mentek, amikor a legkisebb egyéves volt, a legnagyobb meg nyolc; és mennek most is, amikor a hatból már öt felnőtt. A nagymama-unoka kapcsolat, akár egy zacskó üveggolyó, minden élménnyel egyre gazdagabb és színesebb lesz; belekerül a mandulás palacsinta, a gyönyörűen megvarrt patchwork takaró, a közös síelés, a kártyapartik, a strandolás, a séta „a nagypofájú kutyák utcájában”. Meg az is, amikor az én finom modorú anyám a lelátóról ordít a bíróval a kamasz unokája kosármeccsén. Csak reménykedni tudok, hogy egyszer majd én is ilyen nagyi leszek.
Eszes Andrea – Anyuci mindig van
– Nem tudom elképzelni, hogy valakinek nincs anyukája. Anyuci mindig van. Ha kicsörög a telefon, néha hosszan, azért felveszi. Mindig tudja, hol rontottam el a receptet; mikor kapcsoljam be a sportközvetítést, ha látni akarom a magyarokat a döntőben úszni. Biztos, hogy már olvasta a kritikáját annak a színházi előadásnak, amit előző este néztem meg. Azt is, hogy ma nem lesz jó film este a televízióban. Mondjuk, egy klassz francia. Észrevettem, hogy egy ideje szinte mindenben másolom őt: szeretem a rendet, a tisztaságot, a jó ételeket, szeretek kertészkedni, tenni és elfáradni. Főzni neki(k), amikor találkozunk, hogy ezzel is kifejezzem számára, mennyire szeretném visszaadni mindazt, amit kaptam tőle. Remélem, hogy még nagyon sokáig vihetek neki virágot a fiammal, akinek gyerekként minden figyelmét, szeretetét odaadta. Anyuci nekünk mindig lesz.
Bus István– Zsiráfanyu
– Ha a gyerekem húszévesen bejelentené, hogy otthagyta az egyetemet – fogta magát, simán kiiratkozott –, és fogalma sincs, hogy ezután mihez kezdjen, vajon hogyan reagálnék? Nekiállnék-e vajon papolni, hogy „jó dolgodban, fiam, azt sem tudod már, hogy mit csinálj, miközben én mindent megteszek érted, taníttatlak, és egy nyamvadt egyetemet nem bírsz befejezni, pedig csak ennyi lenne a dolgod… Nem is tudom, kitől örökölted ezt a hozzáállást”. Vagy egyszerűen szálanként tépném ki az összes haját – aztán meg a sajátomat? Vagy elküldeném, hogy vállaljon el valami jó kis fizikai munkát, hogy aztán rájöjjön, milyen jó neki a jól fűtött iskolában? Nem. Összeszedném a spórolt pénzünket, és elküldeném az újságíró-iskolába, ahova eredetileg is vágyott. És odacsúsztatnék neki egy képeslapot, amin egy zsiráf fekszik hídként egy szakadék felett, és két vidám kisegér sétál át rajta. És a képeslapra az lenne ráírva (mint ahogy az is volt ráírva): „Érted bármit megtennék.”
(Fotó: Getty Images, Csibi Szilvia, Falus Kriszta, Fiala De Gábor, Olajos Piroska, Zsólyomi Norbert)
