Éppen etetik az ikreket, amikor megérkezem hozzájuk. Az egyik angyalka az édesanya, a másik a dadus ölében. A nappaliban csend és időtlen béke, akár egy Rubens-festményen.
Egyszerre két baba! Szandra, megint maximalista voltál…
Az. Amikor megtudtam, hogy ikreket várok, hol nevettem, hol sírtam örömömben. Nem is értettem, miért reagálnak legtöbben úgy: „Ikrek? Szegénykém, borzasztó nehéz lesz!” Számomra ez egyáltalán nem volt ijesztő. Mondjuk, soha nem hittem volna, hogy egyszer ikreim lesznek, pedig előfordult a családban, anyai ágon.
Nem látszol fáradtnak, szebb vagy, mint valaha.
Köszönöm. Pedig ma is ötkor keltem, akkor ébredtek a lányok, megszoptattam őket, aztán még kicsit visszaaludtunk. Édesek, mindig megvárják, míg a másikkal végzek, nem türelmetlenkednek. Mondta is egy nővér a kórházban, hogy nagyon nyugodt babák, és hogy meglátom, azok is maradnak. Eddig nem cáfoltak rá a jóslatra. Bár az első három hónap nem volt könnyű, mert folyton fájt a hasuk, de egyszer csak mintha elvágták volna. Azóta megint nyugalom van, kicsit ringatjuk őket a dadussal, és máris alszanak. A dadust a kórházban ajánlották a figyelmembe, megfizethetetlen segítség, akár egy igazi nagymama.
Elza és Franciska… gyönyörű nevek. Te választottad őket?
Igen. Egyiküknek a Lizát terveztem, anyukám nevéből, az Elizabetből, de aztán a keresztlányomnak is ezt a nevet adták, és akkor inkább Elzára cseréltük. Ervinnek (Nagy Ervin színművész, Szandra férje – a szerk.) kezdettől nagyon tetszett. Franciskának pedig az üknagymamámat hívták. Ahogy sétáltam várandósan otthon a temetőben, megláttam a dédnagymamám fejfáján, hogy „édesanyja neve Csekey Franciska”, és annyira megtetszett, hogy megkérdeztem anyukámtól, mi lenne, ha így hívnánk a másik babát. Gyönyörű! – lelkesedett. Úgyhogy ezt mi így megbeszéltük, Ervin meg beleegyezett.
Megkérdezhetem, hol szültél?
Az I. számú szülészeti és nőgyógyászati klinikán. Hét hónapra jöttek világra a lányok, ami ikrek esetében gyakorinak számít, de azért volt bennem egy kis ijedtség emiatt. Ervin akkor éppen Prágában forgatott. A húgom azonnal elindult ugyan Szlovákiából, amikor vajúdni kezdtem, de már nem várhattam meg, Pálmai Anna barátnőm pedig nyaralt. Mit tegyek? Végül Eke Angélát hívtam fel, aki a szomszédban lakik, hogy vigyen be a kórházba. Ő meg beteg volt. Mondtam neki, Andzsi, muszáj, indulnunk kell! A szülés után egy héttel átvittek bennünket a Péterfy Sándor utcai kórház koraszülöttosztályára, a „Hizlaldába”, ahogy a klinikán emlegetik (kuncog), egy hónapig maradtunk ott, az volt az én anyaképzőm. Azóta is úgy csinálok mindent, ahogy a nővérkék mutatták, ha meg valamit nem tudok, Csuja Fanni barátnőmet hívogatom, ahogy a várandósságom alatt is végig, mert ő négygyerekes anyuka. Vagy egyszerűen az ösztöneimre hagyatkozom.
De jó, hogy így bízol magadban! Nyilván remek mintát kaptál édesanyádtól.
Anyukám és apukám nagyon jól neveltek minket. Szerintem az öcsém és a húgom is azt mondaná, hogy nekünk vannak a legszuperebb szüleink. Anyukám mindig azt hangsúlyozta, hogy semmi nem fontos, csak a szeretet. Vigasztalt, ha kellett, mesélt, táncolt velünk. Szerinte a tánc maga az öröm. Miután nemrég látta az öcsém fiát egy buliban ropni, egész héten ezt emlegette: „Képzeljétek, Alex táncolt!” Annyira boldog volt tőle. Én most is járok társastáncra, segít a szülés után összerendeződni.
Hogyan reagáltak a szüleid a hírre, hogy babát vársz?
Gondolhatod, hogy örültek! Apukám születésnapjára utaztunk haza Nagycéténybe, és átnyújtottam neki egy cipősdobozt ajándékba. Komótosan levette a fedelét, és ott rejlett benne egy babacipő. „Ez most az?” – kérdezte elámulva. Anyukám erre sikoltozni kezdett örömében. Szóltam neki, hogy várjon, neki is hoztam valamit, és a kezébe nyomtam egy másik cipősdobozt. Abban is egy babacipő volt. Kis késéssel esett le neki a tantusz, hogy akkor biztosan ikreket várok!
Elképzelem a jelenetet, ahogy anyukád felsikoltott, és mintha téged látnálak a helyében.
Nagyon hasonlítunk. A művészvénámat és a temperamentumomat egy az egyben tőle örököltem, ugyanakkor a makacsságomat és a fegyelmemet aputól. Pelsőczy Réka kolléganőm mondta egyszer, hogy apura hasonlítok, de anyukám néz ki belőlem. Így is érzem.
Mennyire sajnálhatják, hogy messze vagy tőlük. Tudom, milyen érzés…
Nagyon. Láttad volna, hogy örültek, amikor hazajöttünk a kórházból! A húgom konfettivel meg lufival várt, és a tükörre rúzzsal ki volt írva, hogy „Isten hozott, Elza és Franciska!”. De gyakran megyünk hozzájuk látogatóba, két hete is voltunk, szerencsére szépen elalszanak a babák hátul a kocsiban. Nagyon szeretik a társaságot, megszokták a kórházban, hogy sokan forgolódnak körülöttük, úgyhogy előszeretettel cipelgetjük őket ide-oda. Nálunk itthon is mindig jönnek vendégek, barátok, ismerősök, például Trokán Nóri barátnőm, aki most a Nők Lapjába fotózott minket, gyakran felugrik babázni.
Valóban nagyon kiegyensúlyozottnak látszanak a lányok. Kész csoda azok után, hogy te várandósan mi mindenen mentél keresztül. Végig forgattál, méghozzá egy tragikus filmben. Mi is a címe? Emma és a halálfejes lepke. Akkoriban beszéltünk telefonon, te éppen vért kavargattál meg kecskét fejtél…
Ennél veszélyesebb dolgok is történtek velem! (Kacag.) Csak akkor még nem tudtam, hogy várandós vagyok. Az a cseh–szlovák–magyar–német koprodukció életem eddigi legnagyobb kihívása volt. A Testről és lélekről sikere után keresett meg a szlovák rendező, akit nagyra tartok, és lelkesen elvállaltam a főszerepet. Egy özvegyasszonyt játszom 1942-ben egy felvidéki magyar faluban, ahova hol a németek, hol a szlovákok vonulnak be. Voltam víz alatt, fagyoskodtam hosszú órákig egy raktárban, mígnem annyira elgémberedett a kezem, hogy a jelenet végén, amikor egy gyerekkocsit kellett a fénybe tolnom, képtelen voltam megmozdítani az ujjaimat… Nagyon megterhelő volt, de szerintem a lányaim erőt adtak nekem, pedig még nem is tudtam, hogy léteznek. A forgatás végén, tavaly áprilisban derült csak ki, hogy ikreket várok. Utána elfogadtam még egy felkérést egy cseh filmbe, abban meg vadvízi evezni kellett.
Húha! Az még babák nélkül is…
Visszatekintve én is úgy érzem, hogy őrültség volt, de hál’ istennek nem lett semmi bajom. Amikor beszálltam a csónakba, szóltam a kaszkadőrnek, hogy elnézést, de terhes vagyok, ő meg azt felelte: „Tudjuk, ez a karaktere.” Mert a filmben is kismamát játszom. Erre én: „De én valóban gyereket várok. Sőt kettőt!” Erre ő elképedve: „Akkor azonnal menjen haza, beszélje meg a rendezővel!” Végül leforgattuk a jelenetet, extra biztosítással, az egyik sebes folyószakaszon a legképzettebb kaszkadőr átszállt hozzám. A forgatásnak július elején lett vége, és a babák októberben születtek meg.
Ráértél kicsit pihenni, készülődni…
Egy percet sem pihentem, mert én felügyeltem a lakásfelújítást. Először teljesen kibeleztük ezt a lakást, aztán átvarázsoltuk a saját ízlésünk szerint. Mire kész lett, pont kopogtattak a babák, csak a vendégszobát kellett gyorsan átrendeznünk gyerekszobává.
Ki gondolná a „szláv hercegnőről”, ahogy Ervin emleget téged, hogy ilyen gyakorlatias? Azt hittem, inkább művészlélek vagy.
Ervin az. Ő tudja nagyon élvezni az életet, könnyen kikapcsol, irigylem is ezért. Bennem erős a kötelességtudat. Addig nem nyugszom, míg tökéletesnek nem érzem, amit csinálok. Ervin próbál ugyan lazítani rajtam, „most ide leülsz, és megiszod ezt a kávét, ezen az öt percen semmi nem múlik”, és igaza van. Sokat idomultunk egymáshoz, mióta együtt vagyunk, szerintem ő sem késik már annyit, mint régen, én meg jobban el tudom engedni magam. De azért nem hazudtoljuk meg önmagunkat.
Szenvedélyes pár hírében álltok, úgy veszekedtek, mint az olasz filmekben. Változott ez a gyerekvállalással?
Hogyne. Az esküvő 2021 augusztusában gyökeres fordulatot hozott. Azzal, hogy kimondtuk az igent, lehelyeztük a nyugalom alapjait. Már nem veszünk össze minden apróságon, és gyorsabban kibékülünk. Mindketten makacs, keményfejű emberek vagyunk, egyik sem enged,
a másik sem hagyja, ugyanakkor hihetetlenül boldogok tudunk lenni egymással. Én még egy percig nem unatkoztam Ervin mellett… Most kicsit nyugisabbak a hétköznapjaink, ő sem forgat, és csak a már futó színházi előadásaiban játszik, így sokat lehetünk együtt. Reggelenként jut időnk kicsit lustálkodni is, ilyenkor csak vigyorgunk a lányokkal, és agyonpuszilgatjuk őket.
Öt évvel ezelőtt azt mondtad nekem, úgy érzed, Ervin remek apa lesz.
Az is. Láttam, tapasztaltam, milyen jó apukája Lolának, az első házasságából született kislányának, úgyhogy e tekintetben teljesen nyugodt voltam. Ő nem kötelességből játszik a babákkal, hanem teljesen átadja magát nekik. Pelenkázza őket, eteti, szeret benne lenni a körülöttük folyó életben. Tizenkét éves volt, mint most Lola, amikor megszületett az öccse, és ő attól kezdve lelkesen babázott, ezért is természetes neki most az apaság. Mindjárt jön is, mert kettőre ígérkezett a védőnő, ma van a hozzátáplálás első napja. Reszelt almát kapnak a lányok, kíváncsiak vagyunk, hogy ízlik nekik.
Akkor már csak egy kérdés: hogy fogadtad, amikor megtudtad, hogy lányaid lesznek?
Nagyon örültem… Egyébként tudtam. Valahogy úgy éreztem, Ervinhez a lányok jobban illenek. Benne van a karmájában, hogy lányokkal legyen körülvéve; az édesapjának már öt lányunokája van! Figyelem a lányaimat, milyenek lesznek, kire fognak hasonlítani, és az már most látszik, hogy Elza hamarabb mosolyodik el, Franciska talán kimértebb, de ha az apja ránéz, rögtön elolvad.
És a plusz egy kérdés: A szakmád megszállottja vagy, elértél mindent, amit színész elérhet. Mondjuk ki bátran, a csúcson szültél. Nem hiányzik a színpad?
Volt bennem egy kis félsz, hogy talán nem tudok majd olyan jó anya lenni, mint anyukám, hiszen ő otthon volt velünk, nekem meg iszonyúan fontos a munkám. De szerencsére tévedtem. Mindent feláldoznék ezért a két kis emberért! Máté Gáborral, az igazgatómmal úgy egyeztünk meg, hogy jövő januártól szépen lassan szivárgok vissza a Katona József Színház színpadára… Elégedett vagyok. Túl egy iszonyú nehéz forgatáson, úgy érzem, a legjobbkor érkeztek a kislányaink. (Ekkor már a nappali kiságyánál állunk, és lenézünk a gőgicsélő ikrekre.) Ajándéknak érezzük a lányainkat.
(Fotó: Trokán Nóra)
