Andriska, észrevetted, hogy rengeteget változtál…?

Mondják néha. Lehet, hogy így van. Mondjuk, kétéves korom óta egészen biztos…

Akkor milyen voltál?

Szép… kifejezetten szép. Legalábbis a fényképek alapján…

És most?

Hát tudod… Nem csak most, egy idő után azért már… Legalábbis a fényképek alapján…

Na jó, én még azt is észrevettem, hogy egyéb téren is rengeteget változtál. Régebben rezignáltabb voltál, karcosabb, mostanában pedig sokkal nyitottabb, oldottabb, kedvesebb lettél… Elfogadóbb is.

Ezt leginkább újságírók mondják. Te is az vagy. És ennek azért volt oka. Elég korán lettem ismert – a televízió miatt –, és egyre gyakrabban kerestek meg újságírók. Hamar sok rossz tapasztalatot szereztem, mert nagyon sokszor úgy éreztem, hogy a riportereket nem igazán érdekli, amit én mondok, csak az ő saját kérdéseik. Az ilyenektől bezárultam. Gyerekszínészként kezdtem, aztán paródiákat csináltam az akkori tehetségkutató műsorban. Barabás Tamás készítette velem az első interjút, még Ki mit tud?-os koromban. Őt szerettem. Aztán mindig néztem a televízióban Vitrayt. Irigyeltem azokat, akikkel ő beszélgetett. Egyszer aztán velem is interjút készített. Úgy örültem neki! Veled meg tudtam, hogy jót tudunk dumálni. Vagy veled is karcos voltam?

Igen, és ritkán találkozom ilyesmivel, pláne azzal, hogy idővel javult, jobb ember lett volna valaki… Mondjuk, te.

Nincs ebben semmi tudatos. Az élet biztos így megváltoztatott engem. Sok minden történik az ember életében, és aztán az önkéntelenül megváltoztatja. ­Eljátszol, mondjuk, százharminc színpadi szerepet, ötven-hatvan filmet, egy időben végigszinkronizálod a fél világ filmjeit, havonta feltűnsz a televízióban, folyton szólsz a rádióból, egy idő után rendezel néha, írogatsz magadnak dalszövegeket, énekelsz, elmúlik hatvan-hetven év, vannak magánéleti helyzeteid, szerelmes leszel, megnősülsz, utazgatsz, zakókat veszel és autót vezetsz, összeveszel, kibékülsz, esküvőre jársz, meg temetésre – na, hát hogyne változnál! Elfogadóbb is lettem, persze. Így jó?

A hiúsággal hogy állsz?

Az is van, persze. Ha nem ott vagy, ahova szakmailag elhelyezed magad, akkor az idegesít, jobb lenne előbbre helyezni magam, de nem biztos, hogy ott vagyok, és akkor az már zavarja az embert, hogy miért nem jobb a szakmájában. Ha ettől leszel szakbarbár, én szakbarbár vagyok! Az érdekel, hogy miért nem vagyok ebben vagy abban a szerepben jobb vagy sikeresebb, vagy magamnak megfelelő, hogy miért nem mondják folyton a rendezők, dramaturgok, színészek, hogy „Ó, igen… Hát persze… Ez aztán!”. És amikor ezt mondják, akkor meg azon gondolkozom, hogy igazuk van-e. Mert az ember persze szeretne valami nagyon fontosat csinálni, valami nyomot hagyni maga után. Szívesen mondom ezt, bár most nagyon közhelyes lett a szó.

Ez a sokat használt szavak sorsa, hogy elkopnak…

Szeretem például az üzenet szót is, azt is olyan sokan mondják, „Mit üzen egy dal? Mit üzen egy színdarab? Valamit üzen? Á, hülye szó!” Én meg szeretem. Esterházy Péter például… Bármit olvastam tőle, mindig úgy éreztem, mintha nekem szólna, és azt kérdezné: „Ugye, Andris, érted, amit mondok neked? Neked üzenek!” A színházban is így kell szólnia egy-egy előadásnak. Azt kell éreznie a nézőnek, hogy mi személyesen hozzá szólunk. Ha nem találod el őt – azt érzi ám az ember –, és bizonyos előadásokban nem jut el hozzá az, amit a rendező akar, vagy amit én akarok, az baj. Ha igen, akkor annak lehet örülni, és akkor akárhogy unta az ember, vagy akármilyen fáradt, abban a pillanatban rájön, hogy nagyon fontos dolog a színház! Mert az életünkről, a problémáinkról beszél. És elég szépen tartja magát, mert minden kimegy a divatból, megszűnik, minden bezár, ez meg mindig új erőre kap immár kétezerötszáz éve. Ha tehetségesen csinálják.

Szerinted mit jelent az, hogy tehetség? Hogy valaki tehetséges író, úszó, autószerelő, festő?

Azt hiszem, ez genetikai kérdés. Születni kell vele. Legalábbis nem nagyon tanítható. Ha ránézel valakire tizennyolc éves korában, vajon tudod-e, hogy például jó autószerelő lesz-e, vagy jó színész…? Sohase biztos. Ahhoz is nagy képesség kell, hogy megmondd, belőle majd az lesz. Ezért lehet nagy felelősségük azoknak, akik segítenek a fiataloknak a pályaválasztásban. Felvesznek-e olyan iskolába, tanítják-e majd neked azt, vagy elsodor-e az élet annak irányába, amiben te éppen tehetséges vagy?

Tudod-e, hogy téged akár sodorhatott volna? Volt olyan helyzet, amikor másfelé indulhattál volna?

Én mindig ezen a pályán akartam lenni, de nem ezt akartam csinálni. Tizenhárom éves koromban például eszembe nem jutott, hogy színházban fogok játszani, szinte minden este, és arról fogok veled is beszélgetni, hogy milyen a színházi világ. Filmrendező akartam lenni, elszántan, határozottan. Aztán elsodort az élet, például a színészet felé. Gyakorlati okai voltak, mert amikor érettségiztem, éppen nem indult filmrendező szak. Azt mondták a családtagjaim, ha nem jelentkezel egyetemre, főiskolára, akkor el fognak vinni katonának, és ez lehet, hogy másfél évig eltart, vagy kettőig, és ahhoz nagyon nem volt kedvem. Arra gondoltam, hogy mivel voltam gyerekszínész, kamaszkoromban színész és amatőr filmrendező, ilyesmikkel foglalkoztam, akkor miért ne jelentkezzek színész szakra! Fölvettek, és akkor beleszerettem a színészetbe, mert olyan jó osztály voltunk, szerettem az osztálytársaimat, Várkonyi Zoltánt, a vezető tanáromat, megszerettem, ahogy a színészetre felkészítik az embert. Tetszett nekem. Azt gondoltam, majd átmegyek negyedik év végén a filmrendező szakra, hogy filmrendező is lehessek. De akkor épp nem lehetett. Nem baj, gondoltam, majd leszek színész, aztán majd rendezek valahogy. Így is lett. Néhány színdarabot, tévéjátékot rendeztem (az egyikkel, az Oroszlánszájjal három díjat is nyertünk a Veszprémi Tévétalálkozón, köztük a fődíjat is), de filmet például csak negyvennyolc éves koromban rendeztem először, a Sztracsatellát. Ezt a részét az életnek, ezt a színjátszós, rendezős, dramaturgos, koncertezős, előadós dolgot azóta is csinálom. Még lehettem volna író, de nem lettem az, mert valahogy befogadott ez a színészi pálya, és itt ragadtam! Nem volt az elején biztos, hogy így lesz. Két-három évig nem játszottam a Vígszínházban szinte semmit. Ide már Várkonyi szerződtetett le. Azt mondta: „Várjon egy kicsit!” Félreértettem, azt hittem, két-három órára gondolt, de kiderült, hogy két-három évre. Onnantól valójában elkezdtek jönni a szerepek. Addig üldögéltem a társalgóban. Így kezdődött.

Pedig te nem voltál az a nagyon türelmes pali.

De nem vetted észre, hogy az utóbbi időkben kicsit mintha megváltoztam volna?

(Fotó: Takács Attila)