Már akkor a szívembe zártam, amikor megválasztása után közvetlenül azzal viccelt bíborosaira tekintve: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Pápaságának eddigi tíz éve alatt Ferenc az isteni irgalom szószólója, választott nevéhez hűen a szegények, a kitaszítottak védelmezője, a szerénység képviselője volt, és nem csak szavakban, cselekedeteiben is példát mutatott. Amennyire lehet, igyekszik sallangoktól mentesen élni, az apostoli palota helyett a jóval egyszerűbb Szent Márta Házat választotta lakhelyéül, ahol együtt étkezik a többiekkel a kantinban, de előfordul, hogy hajléktalan emberekkel költi el az ebédjét. Nagycsütörtökön idén is, ahogy tíz évvel ezelőtt, elítéltek lábát mosta meg, ­mondván, hogy ő is, mint Jézus, a szív nemességére szeretne tanítani.

A spanyolon kívül beszél olaszul, németül, latinul, ért franciául, portugálul és angolul. Ami a magyart illeti, az előző látogatása után így tréfálkozott: „Csak a mennyországban beszélnek magyarul, hiszen azt mondják, egy örökkévalóságba telik megtanulni.” 

Most, hogy újra itt járt közöttünk, testközelből győződhettünk meg róla, hogy ért a legfontosabb nyelven is: az emberekén, és akárhol jár, mintha mindig a legmegfelelőbb szavakat találná meg. Az egyház képviselőinek ahhoz adott útmutatót, hogyan őrizzék meg a jó szolgálat útját korunk kihívásai között, az egyetemen arra intett magasröptű retorikával, hogy a tudomány gyakorlásához alázatnak is kell társulnia, a fiataloknak pedig lelkesítő beszédet tartott, amiben a csend fontosságára hívta fel a figyelmet, majd egy stadionnyi ember kiáltotta vele, mint valami rocksztárral, „Isten mindig megbocsát”. 

A Honvéd utca és a Báthory utca sarkán, a szentmisét hallgatva hozzám is eljutott az üzenete. Hogy nyitott kapukká kell válnunk, azok számára, akik idegenek, mások, magányosok, szegények. És azok számára, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett. Egy régi karácsony emléke derengett fel bennem, tini voltam, és még éltek a nagyszüleim. A felnőttek arról beszélgettek, hogy ebben az életben, különösebb hatáskör és világraszóló tehetségek híján, mi a legfontosabb, amit az ember megtehet. Akkor még nem fogtam fel egészen szavaikat. Hogy ugyanis elsősorban igyekezzünk a lehető legjobbak lenni azokhoz, akiknek a közelébe rendelt minket a sors. Nem kell messzire menni, az ismerőseink között is biztosan találunk valakit, akinek éppen nagyobb figyelemre, megértésre volna szüksége. Köszönöm, Szentatya, hogy eszembe juttattad! A változás a küszöbünkön áll.