Robika, hogyan csinálod ezt? Leülök a kortársainkkal, és árad a panasz: itt fáj, ott fáj, ezt-azt kell szedni, be kell menni a kórházba – te meg nyolcvanévesen arról beszélsz, hogy mit írsz, hol lépsz fel szerte az országban, mit készülsz rendezni, milyen lesz az új önálló ested… Honnan ez az elementáris életenergia? Legalább a lúdtalpadra panaszkodnál!
Éppen jókor találkozunk. Pár hónapja teljesen lebénultam. Nem találták az orvosok az okát. Feküdtem egy kórházi ágyon, beletörődve, hogy ennyi adatott nekem. Egy fiatal orvosnak támadt egy gyanúja, hogy az agyamban lehet valami gond. Megoperált, és másnap már kikeltem az ágyból. Még járószékben voltam, de már műsorokat adtam a szobatársaimnak, és az a sok beteg ember hangosan kacagott. Azóta jobb a lábam, mint új korában. Sétálok is mindennap három-négy kilométert.
Egész életedben lótottál-futottál, rengeteget letettél az asztalra, döbbenetesen eseménydús életed volt. Biztosan megnyugvást ad a gondolat, hogy igen, megtettem a magamét, kétszáz évnyit produkáltam.
Nem, én nem így vagyok ezzel. Nekem az a fontos, hogy folyton érezzem az emberek szeretetét és azt, hogy szükség van rám. Most, amikor bejöttem a kávéházba, idejött hozzám valaki, és azt mondta, hadd fogja meg a kezemet, mert annyi örömöt szereztem neki. És ez jó.
Mi a lényeges? Hogy téged szeressenek, vagy azt, amit csinálsz?
Ez furcsa kérdés… Úgy érzem, nem tudom elválasztani a kettőt. Lényegében a mindennapi életben is ugyanaz vagyok, mint a színpadon vagy a filmen.
Ugyanaz a kisember?
Igen. Pontosan… Nem is vágytam soha díjra, rangra, címre, kitüntetésre, amikor éreztem a közönség szeretetét, az mindig boldoggá tett. Igen, én kisember vagyok. Annak születtem, az maradtam, és a kisembereket szeretem szórakoztatni, megríkatni vagy mulattatni. Esetleg csak elgondolkodtatni, hogy mégsem csak olyan a világ, mint ahogyan észlelték. Hogy lehet több és gazdagabb.
Nem is bánt, hogy ezzel viszont nem osztanak rád úgymond klasszikus szerepeket, nem voltál Hamlet vagy Bánk bán? Amikre a Kossuth-díjat adják?
Gazdag, sokszínű ez a pálya, az a gyönyörű benne. Megvannak a csodás nagy mítoszok, akik ezeknek a szerepeknek a tökéletes megformálására születtek, és remekül csinálják. Csodálattal nézem őket hátulról, de az sem rossz, amikor látom őket valamelyik estemen gurulni a nevetéstől. Egálban vagyunk. Egyébként szoktam mondani, hogy meghalni bárki tud, de új életre kelni, az már bizony külön kunszt…
A te életed, sorsod, pályád igencsak keserves, nehéz, küzdelmes volt, nem egy könnyed diadalút…
Ez igaz. Amikor megszülettem, édesanyámnak hónapokig bujkálnia kellett velem, hogy túléljük a nyilasterrort. Édesapám a szó legklasszikusabb értelmében focivezető volt, feladatul kapta, hogy az addig vérszegény dunapentelei falusi kis csapatból komoly első osztályú sztálinvárosi gárdát kovácsoljon. Egy gól ide vagy oda, pokol vagy menny! Ebben a világban, ebben a szellemben nőttem fel. Belém ivódott, hogy ki kell csikarnunk a győzelmet, és ez azóta is mindig bennem van. Nincs balul sikerült, rossz formában leadott előadás, ha belepusztulok, akkor is sikerre kell vinni!
Nemrég hallottam egy versműsorodat, és lenyűgözött.
Ez bonyolult ügy. Kevesen tudják, hogy apám amatőrként az ország legnagyobb versmondója volt. Gyárakban, kultúrházakban rendre lenyűgözte a közönséget. Jobb volt, mint amilyen én tudok lenni, és rengeteg csodálatos költeményt nem mertem nyilvánosság előtt elmondani őutána. Mostanában merek csak ezekhez nyúlni, és fantasztikus csodavilág tárul fel előttem, pontosabban bennem. Ezekért éppen úgy tudok lelkesedni, mint amikor fiatalon még az első szerepeimet játszhattam, és ugyanazt a bénító drukkot érzem… Mert bizony én nagyon-nagyon szerencsés ember voltam a szerencsétlenségemben. Előfordult, hogy a próbák elején olyan pocsék voltam, hogy lezavartak a színpadról – köszönik, de egyelőre nem tartanak igényt a közreműködésemre. Lent ültem a nézőtér első sorában, és vártam. A színpadon pezsgő munka folyt, én irigykedve bámultam őket. Mintha nem is léteznék. Aztán a bemutató előtt néhány nappal szóltak, hogy ha már úgyis ott lopom a napot, akkor menjek fel, csak ne zavarjam a darabban játszó művészeket. Na, ebből lett életem legsikeresebb színpadi előadása! Akkora dac, bizonyítási vágy halmozódott fel bennem, hogy legyűrve minden gátlásomat, vesztenivalóm nem lévén, valósággal szárnyaltam. De volt olyan is, amikor a Varsói melódiát próbáltuk Pogány Jutkával. Nem akarok hencegni, de borzasztó voltam. Semmi sem sikerült a színpadon. A rendező joggal kapott dührohamokat. Mindketten fellélegeztünk, amikor a próbák vége felé el kellett utaznia öt napra, ugyanakkor teljesen elkeseredtem, hogy ebben a förtelmes állapotomban magamra hagy. Ennyire reménytelennek tart? Mi közben gyötrődtünk, próbáltunk, hátha… Vagy, ha nem, akkor jobban teszem, ha abbahagyom a pályát, és elmegyek kutat ásni, gondoltam. Aztán visszajött a rendező, flegmán, sok jót nem várva, elkezdtük a darabot, és legnagyobb meglepetésemre a második percben láttam, hogy mind élénkebben figyel, és a jelenet végére egészen fellelkesült: „Na, ez az! Így kell ezt csinálni! Ehhez nem szabad hozzányúlni!” Egyik legsikeresebb darabunk lett. Hogy mi történhetett velem abban az öt napban? Fogalmam sincs. Biztos valamire ráéreztem, azóta sem tudom, micsodára. Persze volt példa az ellenkezőjére is. Ez a csoda a pályánkban. Valamikor a világhírű rendező, Jiři Menzel megtisztelt azzal, hogy megnézett egy előadásban a József Attila Színházban. A végén felajánlottam, hogy hazaviszem a kocsimmal. Beült a tolmácsával, én meg könnyedén előre a volánhoz, és indultunk, azaz indultunk volna, ha be tudtam volna indítani az autót. De vagy tíz percen keresztül nem tudtam. Belementem az előttem állóba, majd a mögöttem állóba, fel a járdára, aztán egy vízzel telt gödörbe. Menzel csak ült hátul angyali türelemmel, aztán a tolmácsához fordulva megkérdezte: ennek a palinak egyáltalán van jogosítványa? Hát én azt hittem, hogy menten ott halok meg…
Miket beszélsz te! Tőled tanultuk meg, hogy Sose halunk meg!
Látod, ez is egy kacifántos történet… Néhány éves lehettem, amikor azt mondtam a nagybátyámnak, hogy egyszer még filmet fogok forgatni róla. Teltek az évek, az élet sodort erre-arra, de ez a mondat nem felejtődött el… Aztán jött egy kedvező pillanat, amikor egy film készítésére pályázhattam. Beadtam, és a stúdió vezetője azt mondta, megcsinálhatom, ha a főszerepet én játszom. Hogy én? Nem is gondoltam rá! El sem tudnám nagybátyám szerepét játszani, az annyira felülmúl engem! De közben a barátaimból, kollégáimból egy fantasztikus csapat verődött össze, és mind szerepelni akartak benne. Pofátlanság lett volna az utolsó pillanatban kiszállni, amikor egy csodálatos stáb jött össze, és várja a kezdést, olyanok, mint például a már nagyon beteg, zseniális Csákányi Laci bácsi. Belefogtunk, és senki sem gondolta, hogy ebből világsiker lesz, olyan film, amit számos más országban is levetítenek.
Mondd, ezt a szakmát meddig lehet csinálni?
Embere válogatja. Van, aki a csúcson abbahagyja, van, aki addig csinálja, amíg ki tud csoszogni a színpadra, mert ott él valójában.
És te?
Úgy gondolom, addig szeretném, amíg teljesen tudatomnál leszek. Viszont, ha már nem lennék, úgysem venném észre. Szóval reménytelen a helyzet…
Fotó: Falus Kriszta
