„Gyermekkorom: Sevilla; egy régi udvar képe, / s egy napsütötte kerté, ahol a citrom érik” – kezdi versét Antonio Machado, a 19. században született költő, mi pedig itt állunk most, ebben a kertben, és nem csodálkozunk rajta, hogy bár a nagy poéta csupán tíz évet tölthetett itt, ez a helyszín mégis meghatározta egész életét és művészetét. Órák óta bolyongunk a pálma-, narancs- és kalamondinfák között, hallgatjuk a színes csempével kirakott szökőkutak csobogását, ámulunk és bámulunk, ahogy felfedezzük a pompás palota reneszánsz, gótikus és mór elemeit. Lám, ilyen, gyönyörűséggel teli is lehetett az élet a sötétnek nevezett középkorban! A Palacio de las Dueñast, ezt a ma is lakott történelmi otthont ugyanis még a 15. század végén kezdték építeni, azóta több család birtokában volt, és a nagyközönség számára 2016-ban nyitotta meg egy részét és a kerteket a jelenlegi tulajdonos, Alba tizenkilencedik hercege. 

A palota szép jelképe annak a folytonosságnak, ami Sevillában múlt és a jelen között húzódik. A város eredeti központja valamikor a Krisztus előtti 8. században keletkezett, azóta számos nevet viselt, a föníciaiak Hisbaalnak nevezték, a rómaiak Hispalisnak, a mozarabok Isbiliának. Történelme éppoly szövevényes, mint amilyen hosszú, vandálok, vizigótok, almohádok és kasztíliaiak váltották egymást benne. 

A legnagyobb fellendülést Amerika felfedezése hozta neki, ide futottak be ugyanis az arannyal, ezüsttel, dohánnyal megrakott hajók, és innen irányították a gyarmati áruk kereskedelmét. Sevilla Spanyolország legnagyobb és legnépesebb települése volt ekkor, mintegy százötvenezer lakóval.

Amikor az amerikai források elapadtak, a gazdaság virágzása alábbhagyott, ám a 17. században olyan művésznagyságok alkottak a városban, mint Velázquez és Murillo, és a legenda szerint itt írta Cervantes a Don Quijote első részét, amikor a börtönben raboskodott. 

Sevilla nagy újjáéledésére ezután a 20. században került sor, amikor 1929-ben megtartották itt az ibero-amerikai világkiállítást, azzal a céllal, hogy Spanyolország erősítse kapcsolatait Latin-Amerikával, Portugáliával és az USA-val. Az esemény tiszteletére pedig megépültek azok a kulisszák, amelyek ma alapjaiban határozzák meg a világ Sevilláról kialakult képét.

A Plaza de España gigantikus, félkör alakú épülete, az előtte ívelő csatornával, festett kerámiával gazdagon díszített hídjaival és csónakjaival ugyanis – azon túl, hogy kötelező helyszín a fényképezkedésre – számos filmben szerepelt már, az Arábiai Lawrence-től a Csillagok háborújáig. 

Paradicsomi állapotok

A hatalmas teret élőben mi inkább lehengerlőnek találtuk, mint szépnek, ám a vele szemben található María Luisa parkban szívesen elidőztünk. Ezt „mór paradicsomi stílusban” tervezték, tavakkal és szobrokkal tarkítva, ám a legérdekesebbek mégiscsak az egzotikus és mediterrán növények benne, mint például az óriási hangyafák, melyek jóleső árnyékot adnak az időnként elviselhetetlenül meleg andalúz időjárásban. Mi március elején jártunk itt, és perlekedtünk a sorssal, hogy miért adott nekünk esős időt, ám most már inkább hálásak vagyunk érte, hiszen a napokban volt vezető hír, hogy máris negyven fok felé járnak a napi csúcshőmérsékletek arrafelé. Éppen ezért inkább a tavaszi és az őszi időszakot ajánljuk látogatásra – esővédő ruhákkal felszerelkezve.

A kitartó szitálásnak számunkra megvolt az az előnye is, hogy kevesebb turista társaságában élvezhettük Sevilla fő nevezetességeit, köztük a Real Alcázart, azaz a királyi palotát, melyet a mórok kezdtek építeni, és ma is az uralkodócsalád székhelye, ha a városban tartózkodnak. Olyan sokféle, olyan ősrégi és mégis élő ez a kertekkel körülvett palotakomplexum, hogy megnézésére érdemes legalább fél napot szánni. Az embert már akkor átjárja valami ünnepélyesség, amikor átsétál a bíborvörös erődfal kapuján. „Ad Utrumque” – üzeni a csempéből kirakott oroszlán, és bár úgy érezzük, hogy valóban mindenre fel vagyunk készülve, hamar rádöbbenünk, hogy nem számíthattunk arra a szépségre, ami bent fogad, mert nem adják vissza hűen a képek és mozgóképek.   
Először is ott a Nagykövetek terme, a mudéjar stílus világhírű gyöngyszeme, melyben aranyszínű, geometriai formákkal térben taglalt kupola emelkedik fölénk, és a tökéletes szimmetriákban millió apró részlet sorakozik a gipszfaragványokon és színes csempéken. A mudéjar művészet az iszlám díszítőelemek használatát jelenti a keresztény királyságok építészetében. Volt mit tanulni a móroktól abban a tekintetben, hogyan lehet gyönyörűen dekorálni egy teret, és jól tudta ezt I. Péter kasztíliai király is, aki ebben a trónteremben fogadta előkelő vendégeit. 

A Szüzek udvarába érve hosszú medencét láthatunk, vize megkettőzi a kecses oszlopokon nyugvó, csipkézett boltívek képét. A szemfülesebbek észrevehetik az ismétlődő kagylómotívumot mint a termékenység jelképét a díszítésben.

De sietnünk kell, mert a királyi kerteket muszáj bejárni, ha egyszer az ember bejutott ebbe a fantáziabirodalomba! Pávák csillantják meg színjátszó tollaikat a pázsiton, zöld papagájok fészkelnek a pálmafákon, virágzik a narancs és a murvafürt… Annyira belefeledkezünk a sétába, hogy záráskor az őr figyelmeztet, egyébként nagyon kedvesen: ideje elindulnunk.