Délután tizenöt ötvenkor a Keletiből indult a vonatom. Feljöttem a metróból, ahol… hát mit mondjak… elbambultam. Négy tinilányon. Azaz a látványon. Egymás mellett ültek fehér mezítelenségben. Alignadrágocska, aligtop volt aligrajtuk, mintha egyenruha lett volna. Három vékonyka aliglány. Legszélen, mint élő kontraszt, hatalmas idomokkal, fellinis keblekkel a társnőjük, mély, még annál is mélyebb dekoltázzsal. Néha föl-fölhúzogatta a rugalmas top szélét, talán nem is szeméremből – arról itt nemigen lehetett szó –, inkább hogy segítsen a feszülő pántoknak tartani a nehezen tarthatót. Odafönt a kora májusi nap melegen tűzött, de idelent a metróban a többnyire felöltözött utasok között a lányok mezítelensége több volt, mint kiáltó. De el kellett szakadnom a látványtól, Keleti, kiszállás.
Ahogy húztam a könyvekkel teli öreg gurulósomat, lelki szemeimmel már láttam magam az érkezést-indulást jelző táblákhoz vezető hosszú lépcső alján. Itt, ahogy a Déliben is mindig, megvártam, míg jön egy rátermett férfiember: elég erős, nincs sok csomagja, nem rohan a vonathoz, rokonszenves – szóval több ismérvnek kellett megfelelnie ahhoz, hogy megállítsam és megkérdezzem, fölvinné-e a lépcsőn a nem könnyű bőröndöt. Évek hosszú során soha nem akadt olyan ember, aki nemet mondott volna. Egyetlenegyszer egy helyes fiú, aki, miután megemelte súlyos pakkomat, rám nézett, és ennyit mondott: sajnálom, gerincsérv.
Szóval andalogtam, volt időm, már rég nem rohanok, ha utazom, és egyszer csak valami gyanús lett. Az aluljáróból eltűntek az építkezés nyomai, hűvös elegancia, megújult pénztársor, előtte önműködő ajtó, fölötte, ha jól emlékszem, „Utastér” felirat. Óóóó! És a lépcsők helyén jövő-menő mozgólépcső! Könnyedén jöhetsz-mehetsz, fel is út, le is út! Hát ez csodás!
Megnézem az utasteret, gondoltam, hátha itt a nemzetközi pénztár, valamit meg kéne tudnom. Még mindig volt időm. Begurulok. Mint egy rendes és óvatos vidéki, nem a bejáratnál lévő képernyőhöz lépek, hanem a kis pultja mögött álló kefehajú szigorú úrhoz, s kérdem, van-e nemzetközi pénztár. Kilép a pultjából és rám dörren.
– Előtte áll!
És a képernyő állványára mutat. Nem értettem semmit. Így hát haragos vezényszavakkal valahogy imigyen irányított:
És az utastér – kijelzők és képernyők ide vagy oda – megtelik hálás sugarakkal.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.