A zarándok, a felfedező, az utazó, de még az erdőt-mezőt járó is, előbb-utóbb (inkább előbb) megéhezik. Az ember, ha hosszabb útra megy, elemózsiát mindig visz magával. Különösen így volt ez akkor, amikor még nem hívogatott minden útkereszteződésnél egy gyorsétterem vagy egy pizzázó. Kenyeret vászonruhába kötve, szalonnát, darab sódart vagy kolbászt, s persze némi innivalót is csomagolt, így sehol sem érhette meglepetés.

Az utazásnak, idegen országok, tájak megismerésének azonban fontos része, hogy megismerjük az ott lakók étkezési szokásait. Már Evlia Cselebi híres török utazó, aki élete nagy részét kalandozással töltötte, és bejárta Ázsia, Afrika és Európa nagy részét, megemlékezik írásai­ban arról, hogy hol és mit evett. 1660-ban Temesvárott járt, három fogadót és több kávéházat is talált. A város nevezetességei közt említi a cipókenyeret, a vajas és a mézes rétest, a fekete levest, vagyis a kávét, a káposztát és a töltött tököt. Megjegyzi, hogy itt meggyvizet és mézvizet isznak, „mivel e tartományban bort inni szégyen”.
Johann Lehmann német utazó úgy száz évvel később, 1785-ben járt nálunk. Útirajzában olvashatjuk, hogy Győrött a legtöbb utazó a Bárány nevű fogadóban száll meg, ahol egy sereg pincér jó ételt és italt szolgál fel. Lehmann megfordult a neszmélyi korcsmában is, mely közvetlenül a Duna partján állt, és benne a leg­egészségesebb magyar bort, a kellemesen savanykás neszmélyit szolgálták fel, iccéjét (7-8 dl) 12 krajcárért.
A vidéki utazók csárdákban enyhítették éhüket és szomjukat, esetleg meg is szálltak, ha az éjszaka ott érte őket. A hortobágyi és bugaci csárdákban menedéket talált minden rászoruló, volt benne korhelyszoba, ahol ittak – nem vizet –, egy szoba a gazdának, néhány a szállóvendégeknek, istálló és szekérszín azoknak, akiknek más szállás már nem jutott.

A ladányi restiben
Száz évvel később, ahogy a vasút kiépült Magyarországon is, pályaudvari éttermek, a restik várták a megfáradt utazókat. Krúdy Gyula elismerően emlékszik erre az intézményre, amikor azt írja: „Egyszer utazásaimban, úgy emlékszem, a nyíregyházi vasúti restaurációban, igen, a »restiben«, ettem olyan töltött káposztát, amelynek töltelékeit egyetlen harapásra lenyelni lehetett. Az ilyen töltött káposztából sokkal többet tud megenni az ember, mint azokból a nagy töltelékekből, amelyeknek az is a hibájuk, hogy nem férnek át kellően.” Máshol pedig megjegyzi, hogy „a (püspök)ladányi restiben elég jó a velőscsont”. Bizony, akkoriban egy ínyenc csak azért vonatra ült, hogy egy jó hírű, fehér abroszos restiben elfogyasszon egy finom ebédet.
A technika fejlődésével azután már ki sem kellett szállni a vonatból, hogy az utas finomságokkal tömje tele magát. Az amerikai George Pullman az 1800-as években feltalálta az étkezőkocsit: a hálókocsik mellé pazar, elegáns étteremvagont csatolt a jómódú utasok számára. Konyháján, menet közben, hivatásos séfek főztek az út során vásárolt, friss élelmiszerekből. A laposabb pénztárcájúak pedig a vasút mentén létrehozott lánc, a Harvey House tiszta, egyszerű éttermeiben ehettek. ­Jó ételt, méltányos áron, gyorsan.

Herendi és csokiroló
Nálunk a szocializmus időszakában az éhes utazókat az Utasellátó Vállalat szolgálta ki. A cég 1948-ban alakult meg, vasúti vendéglátóhelyek, IBUSZ-pavilonok, illetve a hazai Wagons-Lits (háló- és étkezőkocsi-szolgálat) államosításával. Hajón, vonaton, pályaudvaron, s persze a restikben kaphattunk celofánba csomagolt, zsírtól csöpögő, vajas-szalámis, másnapos zsömlét, olvadt, mellesleg nagyon finom csokirolót. A csokiborítás alatt ropogós ostya bújt meg, benne jó sok csokival.
Az Utasellátó magasabb színvonalú vendégfogadásra is képes volt: a vasúti étkezőkocsik egy részé­ben ­– gondolom, a nyugati irányba tartókban – valódi Herendi porcelánnal terítettek, és remek ételeket, például vajas sertésszeletet vegyes körettel vagy sertésbordát hentes módra kínáltak az egyenruhás pincérek. Desszertként lekváros palacsintát szolgáltak föl, és ha kívánt, borozhatott, pezsgőzhetett is az utas. A nyugati turisták pénztárcájához mérve mindezt kifejezetten ­olcsón kínálták.
A Déli pályaudvaron a nyolcvanas években automatasor is üzemelt: nyolc gép négy-hat-nyolc forintért adott cukrászsüteményt, szendvicset, üdítőt és kávét. Az Utasellátó saját üdítővel is büszkélkedhetett: a háromforintos Utas-Üdítőt a Fővárosi Ásványvíz és Szikvízüzem palackozta félliteres palackokban. „Citromolajjal ízesített, alkoholmentes szénsavas üdítő ital” – ez szerepelt a Bambihoz hasonló, porceláncsatos üveg címkéjén.