Meddig lehet ezt büntetlenül csinálni?
Amíg az ember képes jó műsort életre hívni, hangulata van a bulinak. A közönség kedvel, hát még jelen vagyok. Persze a fiaimat megkértem, jelezzék, szóljanak, ha ciki lettem. Tudom, már nem lennék képernyőkompatibilis, és szemfelszedőként sem dolgozhatnék, mert nem látnám a harisnyát, de a műsorvezetés, showmankedés az más. Közben azt is tudom, önkritika kell a leálláshoz.
Hallgatsz a fiatalokra?
A fiaimra, a barátaikra mindenképp. Bár ha leülünk ebédelni, és öt perc múlva nem értem, miről beszélnek, könnybe lábad a szemem. Fiatalok! Dani harmincöt, Máté huszonhárom éves, egy másik világban élnek, és ezt a kort én már nem tudom követni. Tudomásul kell venni, eljárt az idő fölöttem.
Ez nem nyomasztó?
Dehogy! Ez az élet rendje. Az egyik kedvencemet, Márait tudom idézni, hogy várom a behívót, nem sürgetem, de fel vagyok készülve rá.
Mikor álltál először színpadon?
Háromévesen, amikor anyám az óbudai lakásunk gangján szombatonként tangóharmonikázott, apu hegedült, nekem szóltak: „Tibike, gyere, bohóckodj!” Imádtam! Tíz voltam, mikor szavalóversenyt nyertem, és gimnazista, amikor Benedek Miklóssal, Vallai Péterrel, a Reneszánsz paródiánkkal nyertünk a Ki mit tud? vetélkedőn. Minket egyszerre vettek föl a Színművészeti Főiskolára. Radnóti Miklós Ikrek havának egy részletét mondtam, és valaki hátul szipogott, majd kiment. Később odajött hozzám Gyarmati Fanni, és megdicsért: „Mösziő Dévényi, szépen mondta Miklós művét!”
Korán kezdted.
Tizenhét évesen, épp hatvan éve, ha a komoly munkától számolom. A főiskolának két év után hátat fordítottam, egy nagy szerelem lelkileg összetört, és otthagytam, pedig arról álmodtam, mi leszünk a népszerű színész házaspár. Gór Nagy Mari volt a szerelmem. Lelkileg összeomlottam.
Abbahagytad a főiskolát. Megbántad?
Nem, mert Róna Tibor szerződtetett a Vidám Színpadra. Kabaréműsort készítettem, utánoztam embereket, ezer poént gyártottunk. Naponta szerepeltem, nem volt hiányérzetem.
Később mégis megcsapott a pop szele.
Hát ilyen az élet. Jött, elvitt. A beat-kabaréval kezdődött, aztán vezettem a legnagyobbak – Illés, Metro, Omega – koncertjeit, sokat dolgoztam Koncz Zsuzsával, Kovács Katival, Zalatnay Saroltával. Máig jó a kapcsolat, hívom őket a műsoromba. Aztán saját tévéműsoraim lettek, újságokba írtam, rovatom volt.
Fölélesztenéd a három kívánságot, ha kérnék?
Hááát, nagyon bajban lennék. Dolgozom, öreg lettem, akkor is, ha ezt nem érzem, de a képernyő az utánam jövőké. Meghat, amikor a Campuson tizenötezer egyetemista, fiatal anyuka üvölti: Tibi bácsi! Tibi bácsi! – de a műsorkészítés fárasztana. Ráadásul nem lenne ugyanaz, mint az én időmben volt, amikor egy csatorna szórt adást, amikor a gyerekek még nagyon másra vágytak, mint ma. Így, hogy a stúdió a dolgozószobámban van, könnyű. A kedvenc bögrémen Krúdy, Márai és én vagyok látható. Gyula, Sanyi jön velem a kávéval teli bögrén, beviszem őket a szobába, leülök, megnyomok egy gombot, és adásban vagyok. Ó, ha annak idején ilyen technikám lett volna…
Tudnál mondani néhány érdekes sztorit a régi időkből?
Arra kell egy külön lapszám! A három kívánság úgy született, hogy behívtak a tévébe, és azt mondták, kellene egy gyerekeknek szóló kívánságműsor, de nem olyan, mint az Önök kérték. És egy éjszaka beugrott.
És mindehhez volt pénz, paripa, fegyver?
Nem, mindent nekem és a munkatársaimnak kellett előteremteni. De olyan népszerű lett a műsor, hogy fél év után sorban álltak a szponzorok. Az évek alatt ezerkétszáz kérést teljesítettünk, huszonhárom országba jutottunk el, és hetvenkét világhírességgel beszélgettünk. Maradona, az amerikai elnök, C. C. Catch, a hazai legendák. Nagyágyúkat hívtam, és jöttek.
Pár emlékezetes momentumot fel tudnál idézni?
Mácsai Pál Rómeóként ült egy daru kosarában, hogy a hetedik emeleti panellakás ablakába emeljük, egy kislányhoz, aki az iskola színjátszó körében Júliát alakította. Bekopogott, és rákezdte: „De csitt! mi fény tör át az ablakon? / Napkelte az – és napja: Júlia.” De mesélek mást is. Juszt Lászlót fölküldtük a Szabadság hídra a turulhoz, mert egy kissrác azt kérte, ő szeretné a tűzoltókkal közösen leszedni onnan. Maradonával fociztam Nápolyban, és mikor a szállodát fizetni akarta a stáb, közölték: Maradona úr már rendezte. És egyszer Kesjár Csaba autóversenyző valahogy megtudta, jön hozzám C. C. Catch. Tetszett neki, kérte, szervezzek neki egy találkozót, hogy láthassa. Oké, mondtam, és megkérdeztem, mennyi idő alatt tudná behozni Ferihegyről egy nagy nevű, V. kerületi hotelig. Jó öt perc, ha szabad az út, válaszolta Csaba. Fölhívtam a parancsnokot, aki azt mondta, rendben, a rendőrség húsz percre lezárja az utat. Még adtak negyven rendőrt is a biztosításhoz. A művésznő vidáman csatolta be a bukósisakot, amikor beült az autóversenyző mellé, és hullasápadtan, mérgezett almát nyelt Hófehérkeként szállt ki percekkel később. Jó bulik voltak, fantasztikus képeket, felvételeket őrzök.
A fiaid ezeket a relikviákat tovább őrzik majd?
A muzeális, száz évnél régebbi könyveimre fölhívtam Máté figyelmét, hogy azokra figyeljen. És van egy váza a nagymamámtól, a másikat egy barátom vette Kádár hagyatéki árverésén, és nekem adta. Majd eldöntik, a hosszú távú jövő nem foglalkoztat.
Ehhez képest tavaly megnősültél.
Igen, tizenhárom év együttélés után feleségül vettem Beát, mert úgy éreztem, kötelességem hivatalos formát adni a kapcsolatunknak. De nem volt parti, és a küszöbön sem emeltem át. A kéthetes tengerparti nászút is elmaradt, hazavillamosoztunk a 14-essel. Jó móka volt. Ami komoly, hogy végrendeletem is van.
Az sokakat érdekelhet.
Persze, a bulvárnak ez jólesik, kérdeztek is róla. A fiaim jó kapcsolatban vannak Beával, ezért rendelkeztem. Ha a feleségem a halálom pillanatában mellettem van, háromfelé megy az örökség, ha elmegy, a fiaimé. De ezt is elvicceltük. Meséltem Beának, hogy valaki azt tanácsolta: „Tibikém, olyan nőt vegyél el, aki az utolsó pohár vizet is odaadja.” Erre a feleségem megkérdezte: „Nem vagy szomjas?” Nálunk a humor létfontosságú.
A gyerekeid édesanyjával tartod a kapcsolatot?
Igen. Örülünk a fiaink sikereinek. Dani egy spanyol étterem tulajdonosa Újlipótvárosban, igényes, és jól megvetette a lábát. Szegény anyám nyugodt lehet, ha lát föntről, mert mindig azt mondta: az a fontos, hogy ennivaló és meleg szoba legyen. Hát ez biztosítva van.
A mamád várta, hogy megállapodj?
Biztosan, de nem mondta. Negyvenévesen, négy gyűrűs menyasszonyt hátrahagyva adtam be a derekam.
Miért voltál hányatott sorsú?
Viccből mondtam. Ismert, sikeres fiatalként, huszonöt évesen saját lakásom, autóm, nyaralóm volt, népszerű voltam a lányok közt. És egy ismert embernek nehéz lett volna házasként csajozni. Nem akartam tönkretenni egy nő életét sem.
Tönkretetted volna?
Biztos! Nem voltam hűséges típus, már elmondhatom, védett korban vagyok. És az vesse rám az első követ, aki nem így tett volna. De mondok még valamit! A sok menyasszony után megmaradtak a jegygyűrűim. És idővel, a harmincas éveim végén, amikor elvesztettem egy-két fogamat oldalt, és zavart, elgondolkodtam, milyen jól jön a sok magas karátszámú arany, és beépíttettem, hiszen akkor implantátum még nem létezett.
Aki a fogát pótoltatja, az nyilván az egészségét is óvja.
Nem különösebben. Az 1989-es autóbalesetem óta nem sportolhatok, csak a kiskutyámmal sétálok. A táplálkozásunkra viszont az utóbbi időben odafigyelünk.
Visszanézve könnyű pálya volt?
Nem! Nem volt könnyű, de nekem szerencsém volt, pedig minden új tévéelnök meg akarta szüntetni a műsoraimat. És, tudod, a mi pályánkon a három té uralkodott, a tiltani, támogatni, tűrni, és ez minden rendszerben érvényesült, de engem mindig a negyedik té érdekelt. A taps. És ez mentett meg.
Meg a pöttyös labda.
Hát az is a Tibi bácsi találmánya. De nem pöttyös, hanem pontos labda, így hívom! A koncerteken a mai napig eldobok tízet, aláírva. Megőrülnek érte, kapkodják, az én pontos labdám kincset ér. Az ötlet úgy született, hogy régen nem volt tapsgép, és a felvételek negyedik órájában, amikor fárad a közönség, fel kellett rázni. A pontos labda csodát művelt, elég volt fölemelnem, még eldobni sem kellett, és már tapsoltak, visítottak.
Mire vagy a legbüszkébb?
Sok mindenre, de az friss élmény, megható, hogy Radnai Péter televíziós legendákról írt könyvében ott vagyok. Ennél csak az csodálatosabb, hogy épp a két tanárom közt szerepelek, a főiskolán Szinetár Miklós, a televízióban Vitray Tamás tanított.
Sokat olvasol?
Rengeteget. Hegedűs Géza bácsi, aki irodalom- és történelemtanárom volt, azt mondta, a műveltséghez háromezerötszáz könyvet kell elolvasni. Nekem még néhány száz hiányzik, igyekeznem kell. Óbudai gyerek voltam, Krúdy Gyulához kötődöm, remek mesélő, Márainak pedig kedvelem a bölcsességét, hogy amit írt, az ma is áll. Az irodalom szeretete nincs káromra. És magam is írtam, rovatom volt a Pesti Műsorban, a Képes Újságban. A Képes 7 pedig maga volt a csoda. Kádár felesége, Mariska néni találta ki, akart egy Tolnai Világlapját, kis hímzéssel, komolyabb riportokkal, mutatós képekkel. Aztán egy idő után senki nem akart címlapra kerülni.
Ugyan miért?
A címlapon szereplők egymás után meghaltak. Aki így eszembe jut, Márkus László, Lékai László bíboros, Ruttkai Éva. Hívtunk valakit, és azt mondta, kösz, de nem.
Van emlékezetes történeted a szüleidről?
A Kéhli vendéglő előtt van egy öreg, nagy fa, ami alatt a szüleim megismerkedtek. Néha elzarándokolok oda. Apám sportos, klassz férfi volt, vele úsztam át életemben először a Dunát a Hajógyári-szigetnél, tizenegy évesen. És miatta kezdtem vízilabdázni. Anyu torkos volt. Minden évben vágtunk disznót, és a kolbászokat apám a kiporszívózott lichthofba akasztotta föl, jó magasra. Mikor elment otthonról, anyu a partvissal emelgette le a szálakat, és faltuk. Mai napig ő jut eszembe a kolbászról.
Hogy érzed, kihagytál valamit az életedből?
Julia Robertset, őt kihagytam.
Oké, ez egy kívánság. De lehet még kettő.
Egészséget kérek, és még egyszer egészséget! Az én koromban már csak az a fontos.
Fotó: Falus Kriszta
