Nem szeretem az interjúimat a beszélgetés helyszínének leírásával kezdeni, de ebben az esetben kivételt kell tennem. Egy budai pékség reggelizőjébe érkezem a szakadó esőből néhány perccel a megbeszélt időpont előtt. Elhelyezkedem az egyik asztalnál, igyekszem minél távolabb ülni a falatozóktól. Jakupcsek Gabriella késik. Hét perccel a megbeszélt időpont után megcsörren a telefonom.
Tamás, ugye mára beszéltük meg a találkozót?
Igen, én már itt is vagyok.
Hol?
Hát a pékségben.
Pékségben? Akkor maga egy szinttel lejjebb ment, jöjjön fel az étterembe!
Csodálkoztam is, hogy egy pékségbe kéri a találkozót, de hát sok mindent láttam én már. Annyit viszont megtudtam, hogy Jakupcsek Gabriellánál hét perc a türelmi idő.
Hadd kezdjem azzal, hogy tudom, nagyon fiatal volt, még bőven egyetemre járt, amikor az első két gyereke, Bálint és Marcell született, amiért őszintén csodálom. Több interjújában is azt mondta, ez volt élete legjobb döntése.
Akkor, huszonévesen hoztam meg a legfontosabb érzelmi döntéseimet, akkor jött a legnagyobb szerelem, az elköltözés otthonról, a pályamódosítás, hiszen a színművészetiről mentem át a bölcsészkarra. Talán furcsa, de nekem az egyetem nem életforma, hanem kötelesség volt.
És amikor a csoporttársai kocsmázni mentek, nem fájt a szíve?
Én sehova nem jártam, de ez cseppet sem zavart, mert tudtam, hogy majd utána én is menni fogok – és mentem is. Akkor más volt a dolgom, és nem is nagyon vágyódtam el. Izgalmas volt az életem, mert a férjem, Máté Gábor izgalmas szellemi életet élt. Jöttem-mentem Kaposvár és Budapest között, a színházban ott ülhettem az első sorban, és nézhettem őket, az agyam és a lelkem megkapta, amire szüksége volt. És aztán amikor a gyerekek már kicsit idősebbek lettek, a férjem tett egy nagy gesztust, és azt mondta, most jöhetek én. Erre ösztöndíjjal elutaztam Párizsba. Megkaptam tehát ugyanúgy mindent, csak nem akkor, hanem kicsit később.
Egy viharos érzelmi döntés következtében házasodtak össze, és úgy is váltak el. Azt sem bánta meg?
Arról sokszor gondolom, hogy harmincévesen az ember csak azt teheti. Ha ez később történt volna, lehet, hogy nem így döntök. De akkor nem volt más választásom. Én nem az az ember vagyok, aki benne marad a kompromisszumokban, és akkor annyira megbántott voltam a nőiségemben, hogy nem láttam más lehetőséget. Ha ez negyven- vagy ötvenéves koromban jön, akkor lett volna miről tárgyalni.
És mindez nem vette el a kedvét a házasságtól, hiszen harminc éve élnek együtt férjével, Kliegl Ádám operatőrrel.
Nem vette el. De hozzátartozik, hogy én furcsa státuszú nő vagyok, aki nagyon megharcol a szabadságáért. Sokat adok, de sokat is kérek érte. Nekem nagy szükségem van az önállóságra. Családban élek, de mellette viszem a saját életemet. Mélyen hiszek a személyes szabadságban.
Egy interjúban azt nyilatkozta, a legnagyobb hibája a maximalizmusa. Nem terhes ez néha a környezetének?
De. A férjem szokta is mondani, hogy minek hajtok annyira, amikor nem múlik rajta semmi. Erre rendre azt felelem, azért hajtok, hogy minél hamarabb kiderüljön valamiről, érdemes-e csinálni, és ha nem, akkor időben másba foghassak. Ez azért van, mert nem akarok kihagyni semmit. Nem tudom, ez miből fakad, valószínűleg a gyerekkoromból. Kisgyerekként nagyon magamra voltam hagyva. Kilencéves koromban meghalt az édesapám, a mamám pedig három műszakban dolgozott, úgyhogy nekem hamar meg kellett tanulnom mindent egyedül megcsinálni. Sokat voltam egyedül este meg éjjel is, mert a mamám éppen éjszakai műszakban dolgozott. Egy bérházban laktunk, ahol a szomszédok még ismerték egymást, úgyhogy mindig akadt, aki vigyázzon rám, de nekem kellett gondoskodnom magamról. Ami pedig a maximalizmusomat illeti, engem mindig szerettek, szeretetéhség nincs bennem, de valóban, megfelelési kényszer az van. Az idővel állok hadilábon: sokkal többet szeretnék csinálni, mint amire lehetőség van.
Nem lehetett könnyű gyermekkor. Gyász, hiány, magány…
Ezt gyerekként nem nagyon fogja fel az ember. Csak most felnőttként látom, hogy például a gyerekeim életében az apjuk mennyire fontos.
Nem félt attól, amikor elvált, hogy a gyerekeit megfosztja az apjuktól?
De, szörnyű bűntudatot éreztem, és ezért kivételesen jó kapcsolatot ápolok a volt férjemmel, azt is mondhatnám, kifejezetten ragaszkodom hozzá – amit távolról teszek. Életem egyik legnagyobb sikerének érzem, hogy Gábortól úgy váltam el, hogy az első másfél évet kivéve a gyerekek azt látták, hogy a szüleik tisztelik és elfogadják egymást. Nem volt a fiúkkal kapcsolatos olyan döntésem, amiről ne kérdeztem volna meg Gábort. Noha nálunk nem közös felügyelet volt, fontosnak találtam, hogy ne egyedül döntsek. Én soha nem akarom elvenni a férfiak dolgát. Jó tanácsként mondom a nőknek, hogy az én életemet a férfiak segítették, és nem hátráltatták. Tudatosan támaszkodom rájuk, mert noha van, amit magam is meg tudnék csinálni, mégis segítséget kérek. Nem én akarok az autón kereket cserélni, bár nem okozna gondot.
És öntől szoktak segítséget kérni? Fiatal nagymamaként előfordul, hogy beesik valamelyik fia egy unokával, hogy légyszi, vigyázzatok most rá?
Nem fordul elő. Általában hetekkel előre egyeztetünk. Amikor én voltam gyerek, ez nem így ment. Engem anyám bármikor elvihetett vagy elküldhetett a nagyanyámhoz, és amíg, mondjuk, beteg voltam, addig nála laktam, hogy közben édesanyám tudjon dolgozni. Én ezt nem tudom megcsinálni. Nekem szerencsém volt, mert az első két gyereknél volt segítségem, a harmadiknál meg magam döntöttem úgy, hogy inkább visszaveszek a karrieremből. Ő tulajdonképpen egy szem gyerekként nőtt föl.
Ennek megfelelően el is kényeztették?
Inkább az apukája, neki Emma az egyetlen gyereke, nekem van még kettő.
Vannak nevelési elvei?
Igen. A pontosság, a megbízhatóság, a kötelességtudat meg a szorgalom nálam alapkérdések. Ezekben nagyon szigorú vagyok. Egy dolgot kértem a gyerekeimtől, hogy soha ne kelljen bemennem az iskolába fogadóórára.
Volt, hogy kellett?
Volt. A fiúknál előfordult. A kisebbik fiam, Marci, azért feladta a leckét, ő hajlamos volt a csínytevésre. Azt kértem tőlük, hogy legyenek szívesek ne hozzanak olyan helyzetbe, hogy engem behívjanak miattuk az iskolába. Nagyon fontos, hogy amit megbeszéltünk, azt betartsák, ez a szabadságuk záloga.
Tizennégy évesen is?
Igen, Emma esetében is. Azért van a telefonja, hogy tudjon szólni, ha valami miatt késik, ez nem probléma, de mindig tudni szeretném, hol jár, az ő biztonsága érdekében. Bátran mer beszélni a magánéletéről. Természetes, hogy az ember nem akarja megmutatni magát, amikor vérzik, hanem majd csak akkor, ha meggyógyult. De amikor ez megtörtént, mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne tartsa bent, adja ki magából, amit kell, mert csak úgy képes túllépni rajta, ha feldolgozza. Nem gyenge az, aki tud a bajról beszélni, hanem éppen attól lesz erős. Ennek a századnak az igazi hősei a gyengék.
És ha már ezt szóba hozta: 2015-ben elbocsátották, ezzel elvesztette többek között a népszerű Ridikül műsor vezetését is, és röviddel ezután már tudott beszélni arról, hogy ez mennyire megbántotta önt.
Nagyon rosszulesett, mert én nem az az ember vagyok, akit ki szoktak rúgni. Megszenvedtem, majdnem belebetegedtem ebbe a méltatlan helyzetbe. Jó fél év telt el, mire sikerült felmérnem a lehetőségeimet, és talpra tudtam állni. Az én erőm abban rejlik, hogy mindig tudok mást csinálni, hogy szorgalmas vagyok, hogy tudok újrakezdeni.
Az biztos. Színésznőnek indult, művészettörténészként végzett, több tévét is megjárt, számtalan műsort készített. Hogy került egyáltalán a médiába?
Ez egyszerű történet. Az elmúlt hatvan évben a pénz a televíziózásban összpontosult, ahogy a hatalom és a csillogás is. Tudtam, hogy ügyelőként meg segédszerkesztőként jól lehet keresni a tanulmányaim mellett az akkor még egyeduralkodó „királyi” tévében. Egyetemistaként bekerültem egy ilyen körbe, ahol megismertem a televíziózást. Volt, hogy Rózsa Györgynek vizet hordtam a Kapcsoltamba, Vágó Istvánnak kérdéseket szerkesztettem valamelyik vetélkedőjébe, vagy az Antal Imre vezette Szeszélyes évszakokban én fogadtam a vendégeket. Nagyon jól fizetett ez akkor, három óra alatt kerestem annyit, mint más egy hét alatt. Mivel sok munkát vállaltam, hamar kialakultak az ismeretségek és a barátságok, és jobban beleláttam ebbe a világba.
És megtetszett önnek a munka…
Nem is annyira a munka, mint inkább a pénzkeresés lehetősége. Soha nem akartam televíziós lenni, de mivel alaposan bedolgoztam magam és ismertek, az egyetem után visszahívtak a tévéhez szerkesztőnek. Elmentem Párizsba az ösztöndíjjal, és utána munkába álltam. Hankiss Elemér elnöksége alatt elképesztő lehetőségek nyíltak előttünk, fiatalabbak előtt.
Mit gondol, az internet korában hogyhogy még mindig ilyen népszerű a tévézés, amikor annyiszor megjósolták már az eltűnését?
Úgy, hogy az emberek szeretik, ha helyettük döntenek, ha más állítja nekik össze a műsort, és megkíméli őket a választás nehézségétől. A világ legegyszerűbb és legkényelmesebb dolga otthon egy gombot megnyomni és várni, hogy szórakoztassanak. Nézem a nemzetközi tévécsatornákat, az angolokat, franciákat, olaszokat és a hollandokat, ahol nagyon jó formátumok vannak, vetélkedők, talkshow-k és mások, amelyeket szívesen megcsinálnék itthon. Nálunk ezekből szinte semmi nem maradt mára. Vannak a nagy show-műsorok és a szórakoztató sorozatok. A többi mind politika. A jó beszélgetések és a civilek eltűntek a képernyőről, és ezzel a valódi hétköznapi életünk tűnt el.
A számtalan tévés műfaj közül melyikben érezte a legotthonosabban magát?
A talkshow-kban, darabszámra is azokból csináltam a legtöbbet. Mindig napi műsort készítettem, úgyhogy szerintem számosság tekintetében még mindig ott vagyok a top három műsorvezető között.
A napos B oldal címmel rövidesen megjelenik a hatodik kötete. Napi műsorkészítés mellett hogyan volt ideje ennyi könyvet megírni?
Úgy, hogy például a Jakupcsek pluszból, ahol naponta minimum nyolc vendéggel beszélgettem, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és számos életutat ismertem meg, amit a műsor után otthon mindig leírtam és nyaranta feldolgoztam, ebből lett egy könyv. Aztán jött a Covid, és akkor azzal kezdtem el foglalkozni, hogy ez kiből mit hoz ki, mennyire változtatja meg a világunkat, a szokásainkat. Ebből is született egy könyv. Most pedig betöltöttem a hatvanat, amiről már nem lehetett nem tudomást venni, úgy éreztem, az ebből származó tapasztalataimat már muszáj megosztanom, mert kikérem magamnak, hogy a mai világ negyvenéves kor fölött ilyen szinten bélyegezzen meg minket, nőket, és tántorítsa el a férfiakat. Negyven felett a nők láthatatlanná válnak, a médiában mindenképp, de máshol is. Én másfél éve nem csinálok napi műsort, de nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabb nők sincsenek már a képernyőn, és legfőképpen nem a nekik megfelelő pozícióban.
És hogyan lehetne jobban láthatóvá tenni a negyvenen túli nőket?
Először is arra lenne szükség, hogy szembe merjenek nézni az életükkel. Másodszor pedig össze kellene fogniuk, vannak helyzetek, amikor csak egységesen lehet fellépni. Én kérdéseket teszek fel, amelyekre már jó vagy rossz választ adtam az életemben, és buzdítok, hogy mindenki tegye meg, amit tud a saját hatáskörében önmagáért, a családjáért, a munkatársaiért, a barátaiért, a szűkebb és tágabb környezetéért, és ne kívülről várja a segítséget. És lehet keresni, hol vannak még hasonlóan gondolkodók, akik csatlakozhatnak hozzánk, vagy akikhez csatlakozni tudnánk, egyszóval merjünk nyitni a világra. Ez az üzenete A napos B oldalnak. A legfontosabb döntéseket az ember ma negyven felett hozza meg, hogy hányadán áll a magánéletével, a családjával, a munkájával, a nőiességével. Én annak a szószólója szeretnék lenni, hogy nézzük meg, mit tudunk azzal kezdeni, ami negyven után jön egy ember életében, mert rengeteg olyan kihívás vár rá, amiről ma senki nem beszél, mert azt hiszi, akkor gyenge lesz. Ha összefogunk és támogatjuk egymást, képesek lehetünk kihozni életünk B oldalából a maximumot.
Fotó: Zsólyomi Norbert
